Jazzzzz!

Önfeledten dobolok az ujjaimmal, a szívverésem szinkópával felel rá, a lelkem valahol a kettő között kifeszítve egy szivárvány függőágyon lebeg a mindenségben. Hímporos füleim mint rózsaszín pillangók szálldosnak egyik strófáról a másikra. A melódia éket ver felajzott hallójárataimba, a dobhártyáim féktelen rezgésre kelnek. Feneketlenül isszák magukba a ficánkoló, tekergőzve összefonódó dallam szálait, hogy egy végtelen zeneóceánban ússzon maratont az összes hallósejtem.

Csülökre magyar!

Az egészséges életmód jegyében, a jó kinézet érdekében divatos és fáradtságos dolog látványos izomcsoportjainkra gyúrni. De, gyúrt-e már valaki a rágóizmaira? Hát direktbe talán nem de, nyugodtan mondhatom, hogy amúgy nagyjából mindenki, és megközelítőleg folyamatosan teszi. Emberek milliói rágcsálnak állhatatosan az étkező asztaloknál könyökölve, a büfékben állva, a képernyők előtt ülve a kényelmes és designos kanapékon, vagy éppen a számítógépük, vagy a laptopjuk billentyűzete közé fröcsögve, morzsázva rágnak és ropogtatnak valamit.

Kazán, kazán…

Gyönyörű vasárnap délután, a tavaszi nap megpróbál érvényt szerezni magának, aranyos fények pattognak a konyhafalról körbe körbe, aztán szétgurulnak a padlón, mint eltévedt üveggolyók. Rutinos mozdulattal húzom fel az ingem úját, a víz gyöngyözve tör elő a mosogató csapjának perlátorán, végigkanyarog a rozsdamentes felületen, majd kutyogva tűnik el a rostélyos lefolyóban. Várom a megszokott, kellemes meleg vizet, de mintha egy kicsit többet késne a kelleténél, megadóan állok.