Az egyik másodosztályú kajüt egykedvű félhomályába, csak a vízzáró körablakon tör be ferdén a napsugár, még a vihar előtt, egy utolsó fénytócsát rajzolva a padlóra. A sarokban egy alacsony, zömök, jobbára szögletes formájú alak húzódik meg, minden különösebb feltűnés nélkül és vár. Nem nagyon zavartatva magát, most is csendesen álldogál a kabin falánál, mint általában szokott, nem nagyon zaklatják fel a kinti történések, sem az ezerszer látott naplementék, sem a kisebb nagyobb viharok. Bejárta az ismertebb tengerek nagy részét, különféle, kisebb nagyobb hajókon, de utazott már a kontinenseket átszelő híres vasutakon, mint az Orient-Expressz, és zötykölődött hatlovas postakocsi tetején is. Nagy viharokat vészelt át, dobálták, lökdösték, egykedvűen, zokszó nélkül viselt mindent. Mindenhová követte a gazdáit, legközvetlenebb szolgálatukra, és legnagyobb megelégedésükre. Csendesen, némán tette a dolgát, azaz, hogy nem csinált semmit, csak ott állt ahova állították. Néha odamentek hozzá, de nem beszéltek vele, nem is kérdezték, elvették belőle a mi kellett, vagy éppen visszarakták. Ha egyszer szóltak volna hozzá, hogy érdeklődjenek a hogylétéről, talán megeredt volna a nyelve, elmesélve fantasztikus kalandjait. Ez azonban meg sem fordult a fejükben, így aztán örökös hallgatásba burkolózott. Az utazások hosszú sora, és a fiatalság sem tart örökké, lezajlott közben két világháború, gazdáit elnyelte a történelem és az idő. Végül kikötött egy belváros széli polgári bérlakás sötét, poros padlásán. Úgy tűnt számára, hogy az idők végezetéig tart ez az állapot, és majd itt fog porrá omlani egyszer, egyedül, elhagyatottan. Egy lomtalanítás 
során aztán szerencsésen rátaláltunk és örökbe fogadtuk. Most itt áll a szobánkban. Mikor először lemostam előtűnt gyönyörű mély-sárga, patinás színe, a míves bőrfogantyúk foszlányai, a hajdan csillogó zárak, veretek, és az itt-ott végzett javítások. Tisztítás után egy vékony védő lakkot kapott, az aljára öt (egyet középre) önbeálló görgőt szereltem, hogy kényelmesen lehessen a lakásban szükség szerint mozgatni. Most már egészen úgy néz ki mint fénykorában. Rongyos ládának használjuk, varrásra váró textilek, anyagmaradékok, bőrök rejtőznek benne. Alaptermészete a szűkszavúság, de, ha ketten vagyunk, szokott velem beszélgetni. Leülök szemben vele az ágy szélére és csendben figyelem. Nézem a zömök kis alakját, ahogy szerényen meghúzódik a könyvespolc és a fotel szomszédságában. Nagy ritkán, ha úgy tartja kedve, mesél nekem a fantasztikus kalandjairól, ez az öreg, világlátott utazóláda. 2009. június 22.
