Sétafika

Jeges rémület markolja a szívemet és lelkemet, amint befelé araszolunk a belváros új sétáló utcáján. Hitetlenkedve bámulok körben a Kecskeméti utcának az egyetemnél kiszélesedő részére, és tovább, a Petőfi Irodalmi Múzeum felé amíg a szemem ellát. Látom a páromnak is akadoznak a léptei, és kapkod a levegő után, hogy megszólaljon, de bizony én is keresem a szavakat a döbbenetem méltó megformálására.

Cserebere

Még láttam a Nyúl farkincáját a kanyarban megvillanni, ahogy szélsebesen tovarobogott, mögötte mindenütt szerteszét hagyva hevernek a színes tojáshéjak és jönnek a dolgos hétköznapok. A húsvéti főtt sonka és a foszlós kalács utolsó mennyei morzsáit is lenyelem, miközben már töröm a fejem, hogy mivel töltsem ki hasznosan a rengeteg szabadidőmet. Mehetnék talán golfozni a zöldbe, vagy pókerozni nagy tétben fapofával, de egyik sem a kedvelt életcélom, inkább maradok két lábbal a földön, vagy a padlón, akad itthon is tennivaló.

Jenki

– Hajjaj, sóhajtott egy nagyot a Nyúl, és kicsit nyögdécselve letelepedett az erdőszélen a fűbe, hogy némileg megpihenjen. Rettenetesen rosszul érezte magát. Innen, ahol a mezők is kezdődtek, jól le lehetett látni a völgybe, végig a szántások felett. Látszott a közeli falu néhány fák között bujkáló meszelt háza, távolabb a horizonton a nagyváros eget verő tornyai kéklettek. Szusszantott párat. Nem volt már fiatal, de még igazán idősnek sem számított, mondhatni a legjobb erőben volt, most mégis rettenetesen elesettnek érezte magát, az ájulás kerülgette.

Kikelet

Itt a tavasz nem disznóláb, mondja a régi bergengóc szólás. A bergengócok pedig már csak tudják mitől döglik a tavasz, mert magostul eszik a cseresznyét, igaz annak még nincs itt az ideje, de ez őket egy cseppet sem zavarja. Minden esetre ismerik mi a kikelet, és már alig várják a nap hét ágra melegítő sugarait, amik végleg elkergetik a havat, és kibújhatnak a gyönyörű tarka, pompázatos virágok. Pedig a bergengócok ugyancsak szeretnek hóembert építeni, meg mindenféle szerekkel tömegesen lecsúszni a meredek havas lejtőkön, de most már ők is cefetül unják, jól átfáztak, jöhetne a meleg.

Cserebogár

Mélán fekszem a gyűrött párnáim között, a rádióból és a szekrényből halkan szól egy halványlila blúz. Kint süt a nap, de tudom, hogy hideg van, a mennyezeten már egy árva őszi légy sem foglalatoskodik. Nehezen mozdulok, az izzadtságtól rám tapadt minden réteg textil, a levegőt nagy nehézségekkel szedem, a tüdőm sípol mint az Aquincumi víziorgona. Úgy érzem magam mint egy óriási cserebogár, mikor a hátára fordítják. Talpra állni nem tud, csak kapálózik, tehetetlenül.

Láboratórium

Néhány óra előleget adott a tél a tavaszból, csendben duruzsol a Nap, aranyos, derűs, reggeli fénye mocorgatja a szíveket. A hálószobánk ablakai sarkig tárva, én még jó szokásom szerint nyújtózom egy két csavarosat, magamra húzom azért a takarót, a levegő még csalókán hűvös. Amíg szellőztetünk, mélán hallgatom az utca felszűrődő neszeit. Ide, a felső szintekre erősítőként, és többszörözve hozza fel a hangokat a szemközti házak faláról a visszaverődés.

Szépség és a Szörnyeteg

A lány odaadó és szerelmes pillantásától a szörny marcona szíve teljesen ellágyult, érezte, hogy valami régóta tartó sötét béklyó hullik le róla. Szinte hallotta amint az acélos abroncsok melyek eddig a lelkét szorították, most csengve, bongva szétpattannak. Már nem is emlékszik mikor érzett hasonló könnyebbséget és melegséget, talán amikor régen az édes mamája nagy, meleg biztonságot adó testéhez simulhatott. Egyre közelebb húzódott a kövön ülő gyönyörű lányhoz.

Gépszél

Lazán masnira kötöm a sötétkék csíkos kötényem madzagját a derekamon, majd a konyhapulthoz lépve, könnyedén benyomom ujjammal ott fenn az egyik fényes gombot. Halk surrogás zendül, mint egy csokorba kötött dús erdei sóhaj, amint a szél folyamatosan borzolja a lombokat. A légáramlat lágyan cirógatja a rövidre nyírt hajamat, és élvezem ahogy a fazékból felszálló ezüstös páracsíkok eltűnnek a fém rostélyon keresztül.

Egyszer folt

Egyszer folt, hol nem folt, a visszaválthatatlan üveghegyeken innen, és az Óperenciás nagykörúton túl, folt egy egészen kicsike királyság. Nagyon egyszerű királyság folt, egy nagy várkastély legfelső emeletén, más kisebb királyságok mellett. Akkora folt az egész, hogy öt perc alatt körös körül és faltól falig, gyalog be lehetett járni az egészet. Amúgy folt benne minden rendesen, folt nagy kapuja a gangról, folt benne villanyáram, 220 folt, vízvezeték, angol vécé, ahogy az egy rendes városi királyságban illik.

Lyuk

A lyuk olyan semmi, ami minél nagyobb, annál kevésbé van benne valami. Persze az az igazság, hogy a kis semmi meg a nagy semmi között tartalmilag és mennyiségileg tulajdonképpen nincs különbség, tehát bármekkora egy lyuk, egyformán nincs benne semmi. A lyuk jelentése maga az üresség. Jó, tudom, hogy lehet benne elvileg valami, például levegő, víz, és egyéb átmeneti anyagok, de gyakorlati szempontból ez elhanyagolható. A lyuk nagyon fontos valami, azaz semmi, nélküle nem működnének a dolgok.

…tahó!

A redőny vidám zörgéssel szalad a tokjába, és kibámulnék a városra, de mintha kiradíroztak volna mindent, erős fehér fény vág az arcomba. A reggeli ébredéstől még kissé kába vagyok, de lassan tisztul zavaros tudatom és a lelkem is felvidul. A szemem bátortalanul fókuszál, de végre betölti a látóteremet a mindent elfedő hóesés. Egy gyönyörű varázslat tanúja vagyok, úgy érezem mozdulnom sem szabad, csak inni a felséges képet.

Szoba éjjel és nappal

Hiába a hójelentés, és a mínuszok, nekem kiwizöld az ég, királykék a fű, és piros emberkék laknak a lila pettyes házikókban, zebracsíkos marcipán kutyákkal. Odabent tejeskávé színű falak habos tejszínnel, teavaj árnyalatú kanyar garnitúra szolgál üldögélni és heverészni, eperdzsem díszpárnákkal. A padlón, sóska mártás szőnyeg bélszínérmékkel, desszertnek magozott ropogós cseresznyebútorok fahéjjal meghintve.

Megéheztem

Színes karikák ugrándoznak a szemem előtt, a monitort is csak alig látom, szédülök, meg kell kapaszkodnom a saját hajamban. A számítógép csendesen duruzsol, már reggel óta verem a billentyűket, kintről halvány téli fény dereng, a háttérben szól az egyik kedvenc jazz rádióm. Munkával kezdődik ez a január is, örülnöm kellene, de mégis olyan furcsán érzem magam.

Vízkereszt, vagy amit akartok...

Szinte lebegve állok a szoba közepén, a fény irányába hunyorgok, próbálok gondolni valami magasztosra. Ehelyett csak egy nagy üresség tátong bennem, na nem az üres ürességé, hanem a bármilyen lehetőségek ürességéé. A Karácsony és a Szilveszter is úgy tovatűnt, hogy már a felaprított és a kandallókban ropogva égő fenyők füstje is halvány emlék. A pezsgő ízének és a kijózanodásnak már se híre se hamva, ezidáig nagyjából mindenki hazatalált.