Még egyszer utoljára

Az ember némi amnéziában azt is hihetné, hogy tavasz van, pedig csak a természet mutatja meg még egyszer utoljára fékezhetetlen erejét az őszi visszavonulás előtt. Persze tudom, hogy a déli féltekén, hasonló szélességi körön valóban az igazi tavasz kezdődik, de hát én most itt ébredezem kis hazánk felső harmadában, egy régi nagyvárosi bérház felső emeletén. Az álom odaszáradt morzsáit piszkálom ki apránként a szemem sarkából, és kissé fázósan megpróbálom ráhangolni magam az ébrenlétre.

Fészkes rakás

Minden madár fészket rak egyszer, legalábbis a kakukkot kivéve, de az emberfiókák is megtollasodnak idővel, szárnyat bontanak és hamarosan kényszert éreznek egy rakás fészekhez, hogy aztán beletojjanak. A mi családunkban is elérkezett az idő. Nem volt hiábavaló a térdig császkálás a nadrágizzasztó kánikulában az ingatlan ügynökökkel, az eredmény itt terpeszkedik előttünk, egy takaros kis garzonlakás képében.

Vásár

Csengetnek, hosszan és vészjóslóan. Úgy ugrom fel az ágyból, mint akit a darázs csípett, az elszakadt álmom fonalának kócos vége árván kalimpál a semmiben. Hajnali nyolc óra. Ki a fene neszez ilyenkor, nem ígérkezett senki, csak nem egy házaló? Ahogy az érzékeim és a tudatom tisztul, rájövök, hogy a közeli gimnázium reggeli csengetését hozta be a nyitott ablakon a szél. Hát igen, a gyerekeknek becsengettek, a nyárnak egyértelműen vége.