Tövig rágom a körmöm veszett izgalmamban, a másik kezem görcsösen szorítja a nyitott könyvet, melyet olvasok, kövér izzadságcseppek gyülekeznek a csuklómnál, még szerencse, hogy a búvárórám van rajtam. Most a legizgalmasabb a történet. Éppen a menekülő tettesre próbálják rátörni a zsernyákok az ajtót, titokban idáig követték, és most igyekeznek lábujjhegyen rajta ütni.
A feszültség óriási, mindenkinek a feje búbját emelgeti az adrenalinszint. A sarokba szorított férfi azonban résen van, agya veszettül zakatol, keresi a kiutat. Az erkély felé nem menekülhet, azt tavaly aládúcolta az önkormányzat, életveszélyes, omlás miatt. Nincs más lehetőség mint a lichthóf, villan át rajta és azzal ugrik is be a budiba, a WC kagyló pereméről az alakpárkányon terem és onnan ki a jótékony sötétbe ahol eltűnhet. A nyitott ablakból égett ételszag csap az orrába és az enyémbe is, milyen hihetetlenül életszerű, majd kitör a frász. Közben a rendőrök boldogulnak a bejárati ajtóval, csőre töltött pisztolyokkal rontanak egyszerre a klotyóba, de az üldözöttnek már hűlt helye, csak egy árva cipőnyom árulkodik az ülőkén, és árad be a tárt ablakon a jó kis kozmaszag. Igen, kozmaszag, furcsa, hogy ez csak nem akar gyengülni. Lassan szűrődik be a valóság az agyamba, és a szörnyű realitás képen vág. Megtántorodom, bambán nézek körül, a félig nyitva hagyott konyhaajtó résén át lengedez befelé ez az egyre kellemetlenebb illat és mintha valami füst is gomolyogna. Ezer mennydörgés és törött árboc! A pörköltem! -jajdulok fel, és egy ugrással a konyhában termek, mely most olyan mint London hajnalban a kínai kifőzdék környékén, ahol a ködben az orráig sem lát a turista, csak a kibírhatatlan égett kajaszag terjeng mindenütt. Vakon csörtetek át a konyhán a tűzhelyig, kapcsolom le a gázt és húzom félre a lábast. Magasabb fokozatba teszem a pára és szagelszívót, de ez már neki is sok. Ezek a keringetős, szénbetétes masinák különben sem jók semmire, csak kavarják a port, meg jól mutatnak a penge (nem venge) szekrénysorban. A pörköltnek természetesen annyi, ha még kicsit hagyom, éppen jó lesz szénszűrőnek. Na de nem esem nagyon kétségbe, gyakorlott pörköltégető vagyok, csak néhány könnycseppet morzsolok el a szemem sarkában a megboldogult ebédem emlékére. A szellőztetésre a legjobban bevált módszer nálunk, a konyha egyik felén az erkélyajtó kinyitása, a másik felén az előszobára nyíló, majd a WC ajtó, és ablak kitárása a lichthóf felé. Ez aztán belátható időn belül ki húzza az egész szörnyűséget valahová a szabadba.
Igen, a lichthóf, egy jellegzetesen nagyvárosi találmány. Kimondottan a hatalmas, soklakásos, emeletes tömbházakban láthatunk ilyet. Azaz, hogy nem láthatunk, mert láthatatlan, ahhoz benne kéne lenni, de ott van, és a legkiválóbb szellőzési lehetőséget biztosítja a lakások számára, és a felsőbb emeleteken kiváló megvilágítást is ad. Magyarra fordítva (németből) ez egy légudavar, mely közel 1×1 méteres akna, többnyire a földszinttől, az emeleteken át a tetőig húzódik függőlegesen. Ide nyílnak általában a mellékhelyiségek, WC-k, fürdők, spejzok, és sokszor a konyhák ablakai is. Hasonlóan működik mint egy kémény, melyben a levegő természetes, gravitációs módon felfelé áramlik, a kellemetlen szagokat, illatokat magával sodorva, eltávolítva. Az új építésű, korszerűnek mondott épületeknél a falba építve, vagy az álmennyezetek alatt, már mindenféle átmérőjű, többnyire alumínium gégecsöveket alkalmaznak szellőzés céljára. Biztos, hogy sok helyen van is létjogosultságuk, de állítom, hogy szellőzés kérdésében soha nem fogják lepipálni az építészet már nem is olyan rejtélyes melléktermékeit, a csodálatos lichthófokat.
2009. június 09.
