Hagyomány?

Vidám, de diszkrét zsivaj tölti be az évek óta jól működő, szerintem korszerű konyhánkat, melyet a régi nappalinkban hoztam volt létre. Ülünk a nagy asztal körül, mindenki lát és hall mindenkit. Egyik oldalon a hi tech konyhapult, a másik oldalon íróasztalok, az ajtó mellett tároló és hűtő szekrények, az ablaknál virágok, egy rádió, a sarokban a sütőt tartalmazó középmagas szekrényen a TV, és mindezek közepén az asztal. Nagy hévvel és lendülettel magyarázom az amerikai, vagy más néven egyterű konyha lényegét családi körben, ángyom asszony is tágra nyílt szemekkel hallgat, időnként ránt egyet a fejkendőjén, és egyetértően bólint. Mialatt ismerkedünk az egyterüsítés eme hazánkban divatossá vált tervezési és építési gyakorlatával, eszembe jut, hogy valahonnan már régről, ismerős nekem ez a módi.

Felidézem a gyermekkoromat, a nagyanyám falusi házát, és a magyar népi építészet jellegzetesebb vonásait, csak néhány-száz évre visszatekintve. A vidéki konyhák helyisége többnyire négyszög alakú, a házak jellemző K-NY tengelyirányába beillesztve. Általában a lakóépület deréktáján helyezkedtek el, a tisztaszobát követően az utcafronttól, így mindenhonnan jól megközelíthető. A konyha és annak ajtaja mely többnyire egyben a ház legfőbb bejárata is, lehetőleg D-i tájolású, már csak az éltető napfény miatt is. A házak északi, védett falára ritkán raktak, legfeljebb csak kicsi szellőző ablakot. A konyhaajtón belépve szinte egyenesen a helyiség északi falát betöltő tűzhely együttesre látunk. Némely vidékeken a konyhából nyíltak a többi lakóhelyiségek, más vidékeken pedig a tornácról külön-külön bejárattal sorjáztak, sok helyen ma sincs másként. Nagyon régen, és a szegényebb házaknál kémény híján, a nyitott tűzhelyről a füst és a gőz, a tágas ajtó szabadon hagyott, vagy külön nyitható felső részén dőlt kifelé, ez volt a „füstös-konyha”, ennek fejlettebb változata a „szabad-kémény” amikor a tetőn vágtak egy nyílást. Később (19. sz.), és a módosabb házaknál jutott rendes kémény is, vasplatnis tűzhely, a szobákba meg mázas-cserepes búbos-kemence. A központi elhelyezkedésű konyhából táplálva a tüzet így egy, vagy két szobát is tudtak fűteni, bár a tisztaszobát ritkán, leginkább fontos ünnepeken használták. A szívet melengető hasonlóság mindegyikben az volt, hogy a család közösségi életének zöme a konyhában zajlott, főleg télen és sok helyen zajlik ma is. Elég tágas volt a főzéshez, étkezéshez, télen a kisebb kézműves tevékenységhez, vendégváráshoz, vidám szomszédoláshoz, netán egy jó kis családi perpatvarhoz, ha a családfő egy görbe estén hazatalált, vagy otthon kóstolgatta saját borát, pálinkáját. Fűtöttsége révén, télen a tisztálkodás is itt zajlott. Az akkori szokások szerint a még népes gyereksereg, no meg a cicák, jó meleg kuckókat találtak a konyha barátságos zugaiban a kemence körül, és az öregeknek is elfért egy priccs. Ennek a romantikus képnek fontos kelléke volt egy termetes keményfaasztal, melyet a társaság körbeülhetett, és a családfő minden étkezés előtt elmondta az asztali áldást. Hát, nem elbűvölően „amerikai”? Vagy lehet, hogy az innen kivándoroltak százezrei vitték ki ezt a hagyományt az államokba, és egy szédületes minőségi fejlődés csúcsán most egy újnak tűnő mintát ad nekünk vissza, hogy még az ángyom asszony szája is tátva marad reggelig?

Az egyik nagyanyám háza az 1920–30 évek tájékán épült, a Nyugat-Dunántúlon, közel az Alpokhoz, a fent leírt tájolással, és beosztással, korának megfelelő technológiával és anyagokból. Az igényesen megépített viszonylag nagyméretű (5×5m) konyha számomra gyerekszemmel is gyönyörű volt. A padlót hibátlan, térhatású op-art mintás terrazzo lapok borították, ezen állt a színes-üveg betétes bejárati ajtóval szemközti falnál, a mennyezetig érő végével a tisztaszoba falának támaszkodó, gyönyörű fa-tüzelésű rakott tűzhely és kemence együttes. Szerintem, a kor vidéki csúcstechnikája volt. A vakolt felületek krémszínű zománc-festékkel voltak kenve, világoskék ál-fugákkal, ehhez jöttek a szálcsiszolt (smirgliztük csiszolópapírral) fémszerelvények, szemet kápráztató fém korláttal körben, sárgaréz fogantyúkkal és forgatható szellőzésszabályzókkal a sütőkön, a tűzhely és kemence ajtókon, melyek betétjeit feketére lakkozták. A nagy kétszárnyú kemenceajtó mellett, melyekből nagyanyám kéthetente elővarázsolta a ropogós vekniket, két sütő volt egymás felett, ahogy az amerikai filmekben, felettük egy forróvíz-tároló, kecses sárgaréz csappal. A kétkarikás nagy öntöttvas platnin, boldog éveken át, rotyogtak kedvenc ételeink. A vizet ugyan az udvaron álló kútból húztuk, és vedrekben tartottuk az úgynevezett vizespadon, és a mosogatás is dézsában történt, de falusi viszonylatban akkor ez így is kiváló volt. Befejezvén a kinti mezei, vagy ház körüli munkát, gyerekek a játékot, itt töltöttük időnk szabadabbik részét, az asztal és a tűzhely körül. Étkeztünk, tanultunk, társasjátékoztunk, beszélgettünk, sírtunk-nevettünk, és általában, együtt voltunk. A falubéli legények, férfiak, akik szerették nagyanyám borát, szintén ide a nagy asztal mellé ültek le mikor betértek egy kis beszélgetésre, poharazgatásra, és ahogy illett, fizettek is érte. Ez annak megfelelő közösségi élet volt, amit a manapság épített úgynevezett „amerikai konyhák” hivatottak biztosítani. Itt lett volna már akkor Amerika? Vagy mondhatjuk, hogy az amerikai konyha is egy magyar népi hagyomány?

Még egy titkot elárulok. A nagyanyámnál a kisebbik szobát, mely a tisztaszobával szemben nyílt, leginkább csak alvásra használtuk. Három nagy szalmazsákos ágy fért el benne dunnákkal, egy kisebb asztal székekkel és az északi falnál, egy vaslapos lemez sparhelt. Mérete miatt könnyű volt kifűteni. Télen amikor nagyon hideg volt, ezt az egy kicsi helyiséget használtuk majdnem mindenre, itt főztünk, itt mosakodtunk (lavórban) itt volt a varrógép, itt zajlott az élet.

Ez volt az „amerikai-szoba”. Lehet ez is egy hagyomány?

(Egyes képek: www.kemenceajto.hu)

2010. november 08.