Nagyot szippantok a késő őszi középvárosi, szmoggal dúsított alpesti levegőből, belehunyorgok a napba, mely ugyancsak laposan és erőtlenül húz már a pályáján. Élvezném a csendet, de a szomszéd utcában most vágtat valahová egy üvöltő tűzoltó autó. Hallom a lassan elhaló szirénát aztán lassan helyreáll a csend, én előre hátra hintázok a sarkamon, majd szép lassan megindulok az utcán. Komótosan lépdelek, bár van tervezett útvonalam és feladatom, útba ejtem a postát, aztán pár üzletet, de nem hajszolom magam, kell egy kis szünet a munkában. 
Mondhatnám úgy is, hogy egy kicsit ráérek, vagy inkább rá akarok érni. Amúgy engem is el tud kapni a munkaláz és úgy kell az egeret, az ecsetet vagy valamilyen szerszámot erőszakkal kicsavarni a kezemből. Szóval baktatok és szemlélődöm. Megnézem változott-e valami az utcánkban, a közvetlen környékünkön, a legutóbbi sétám óta. Bár vásárolni gyakran lemegyek, de csomagokkal megrakva, guvadt tekintettel, nem igen lehet érdemlegesen nézelődni. Szóval, most kinyitom a szemem és a lelkem, igyekszem önfeledt befogadó lenni. Ide oda ugrál a tekintetem, autókról emberekre, épületekről műtárgyakra, az utakról az üzletekre. Meg is akad a pillám egy furcsa látványon, egy ferdére elcsapott parkolás gátló oszlopon. Vajon kinek volt útjában? Csakis jármű tehette, puszta kézzel ez nem lehetséges. Első telepítésükkor felháborodás és gúny kísérte ezeket, pedig elsősorban a gyalogosokat, és az élhető városképet védik, Párizsban is hasonlóak vannak. Sajnos tönkretételük nem egyedi eset. Ennyire arrogáns lenne az autós társadalom? A belvárosi új sétálóutcában már eleve ilyen ferdére tervezték a hasonló célú 
oszlopokat, talán innen az inspiráció? Induljunk ki a rossz példából, vagy a harckocsiakadályok vérfagyasztó látványából? Fejcsóválva tovább megyek. Pár méter után végre, a technikai dolgokra fogékony szemem elgyönyörködik egy szépen tervezett egyedi kialakítású gépkocsi arany metál látványán. Lám, csak mire képes a modern technika, hol tart az emberi civil-izáció. Mérnökök képzett hadai, és a XXI. század milyen magas szintű dolgokat produkál. Ez már igen, a lelkembe büszkeség és melegség költözik. Elismerő vigyorral folytatom tovább a sétámat. De, hogy ne örüljek sokáig, most egy az alján kiégett plasztik szemétgyűjtő ötlik a szemembe, a mosoly az arcomra torzul. A szemét alul kiszóródva szerteszét, nem megégve, tehát az eset régebbi, de az emberek haláli nyugalommal, mint aki jól végezte dolgát, dobálják a 
hulladékaikat az alul látványosan lyukas tartóba, és elégedetten továbbmennek. A probléma összetett és többrétű, eltekintek a részletes elemzésétől, mindenki ítélje meg jóérzése és civil izáltsága szerint.
Mondhatnám úgy is, hogy egy kicsit ráérek, vagy inkább rá akarok érni. Amúgy engem is el tud kapni a munkaláz és úgy kell az egeret, az ecsetet vagy valamilyen szerszámot erőszakkal kicsavarni a kezemből. Szóval baktatok és szemlélődöm. Megnézem változott-e valami az utcánkban, a közvetlen környékünkön, a legutóbbi sétám óta. Bár vásárolni gyakran lemegyek, de csomagokkal megrakva, guvadt tekintettel, nem igen lehet érdemlegesen nézelődni. Szóval, most kinyitom a szemem és a lelkem, igyekszem önfeledt befogadó lenni. Ide oda ugrál a tekintetem, autókról emberekre, épületekről műtárgyakra, az utakról az üzletekre. Meg is akad a pillám egy furcsa látványon, egy ferdére elcsapott parkolás gátló oszlopon. Vajon kinek volt útjában? Csakis jármű tehette, puszta kézzel ez nem lehetséges. Első telepítésükkor felháborodás és gúny kísérte ezeket, pedig elsősorban a gyalogosokat, és az élhető városképet védik, Párizsban is hasonlóak vannak. Sajnos tönkretételük nem egyedi eset. Ennyire arrogáns lenne az autós társadalom? A belvárosi új sétálóutcában már eleve ilyen ferdére tervezték a hasonló célú oszlopokat, talán innen az inspiráció? Induljunk ki a rossz példából, vagy a harckocsiakadályok vérfagyasztó látványából? Fejcsóválva tovább megyek. Pár méter után végre, a technikai dolgokra fogékony szemem elgyönyörködik egy szépen tervezett egyedi kialakítású gépkocsi arany metál látványán. Lám, csak mire képes a modern technika, hol tart az emberi civil-izáció. Mérnökök képzett hadai, és a XXI. század milyen magas szintű dolgokat produkál. Ez már igen, a lelkembe büszkeség és melegség költözik. Elismerő vigyorral folytatom tovább a sétámat. De, hogy ne örüljek sokáig, most egy az alján kiégett plasztik szemétgyűjtő ötlik a szemembe, a mosoly az arcomra torzul. A szemét alul kiszóródva szerteszét, nem megégve, tehát az eset régebbi, de az emberek haláli nyugalommal, mint aki jól végezte dolgát, dobálják a hulladékaikat az alul látványosan lyukas tartóba, és elégedetten továbbmennek. A probléma összetett és többrétű, eltekintek a részletes elemzésétől, mindenki ítélje meg jóérzése és civil izáltsága szerint.Továbbmenve megállok egy szépen tervezett és jól megépített sötétzöldre lakkozott újságos bódé kirakata előtt. Éppen ott ahol az építészettel, lakókörnyezettel, lakáskultúrával és az otthonunk szebbé, jobbá formálásával foglalkozó, leginkább hazai színes, képes sajtókiadványok, magazinok vannak.
A kínálat fantasztikus, és az is ami a lapok oldalain rejlik. Hihetetlen ízlésgazdagság, kellem, kifinomultság, kreativitás, optimizmus és megelégedettség tükröződik a különböző házakon, otthonokon. Századunk büszke névjegyei, referenciái. Szívesen böngészem ezeket az amúgy nem túl olcsó kiadványokat, már csak a kollégák kiváló munkái okán is. Szebbnél szebb lakások és enteriőrök.
Persze mindebből nem derül ki, és elgondolkodtató, hogy milyen lehet azoknak az embereknek az otthona akik gond nélkül rombolnak, oszlopokat döntenek ki, értékes erdőket irtanak, vizeket és levegőt szennyeznek, bárhol kiöntik a csikket és a szemetet az autóból, suttyomban káros hulladékot raknak le, alkalomadtán székházat foglalnak el, vagy mások összekuporgatott egyéni számlájában turkálnak, és netán azt tulajdonítják el. Lehet, hogy semmi különös. Lehet, hogy nekik vannak a legszebb lakásaik, az én házam az én váram címen, a többi nem izgatja. De az is lehetséges, hogy szellemük és lelkük tükröződéseként otthon is ízléstelen, leharcolt koszos foltos miliőben élnek, és nem csak az anyagiak miatt.Szakmák, emberek, köztük építészek, lakberendezők tucatjai foglalkoznak a korunk fejlett lehetőségeihez és igényeihez méltó lakókörnyezetek kialakításán, több kevesebb sikerrel.
Az egyik oldalról teremtünk egy, a luxus érzetét keltő, kifinomultnak, netán polgárinak nevezett talmi látszatvilágot, mely gyakran és feleslegesen jóval több a józan ésszerűség és esztétikai igény határainál. Hogy ez viszi előbbre a fejlődést? Milyen fejlődést? Semmivel sem vagyunk intelligensebbek az őserdők és szavannák jámbor vagy éppen harcos, de a természettel mindenképpen harmóniában élő, és környezetüket nem romboló lakóinál. És lakás-kultúrájuk nekik is van, viszonyaikhoz képest nem is akármilyen. Ha továbbra is így viselkedünk, akkor lassan ők is eltűnnek a tigrisekkel és a bálnákkal együtt. Büszkék vagyunk az írástudásunkra, könyvtáraink zsúfolva a magas szintű értelem hordalékaival, miközben alkalmanként úgy viselkedünk, mint egy megvadult csorda, vagy annak jól öltözött eltévedt egyedei. Az ókori 
Rómánál sem vagyunk előbbre, csak van mobil telefonunk, és egyéb kütyüink. Nézzük meg micsoda bámulatosan tervezett, ízlésesen kialakított és magas szinten berendezett otthonaik voltak.Azt hiszem, értelmileg és lelkiekben, indulataink és kapzsiságunk kezelésében, környezetünk valós megbecsülésében közel sem nőttünk fel, a jó példák ellenére sem, ahhoz amit büszkén úgy nevezhetnénk, hogy civil-izáció.
2010. november 22.
