Ma reggel ötször kellett kinyitni a szemem, hogy egyszer felébredjek. Mikor széthúztam a függönyt és nagy csörömpöléssel felhúztam a redőnyöket, azt hittem nem csináltam semmit, olyan sötét volt kint. Fúj, de utálatos ez az őszi szürkeség. Pár napja még bágyadtan, laposan de mégis élénken vágtak be a napsugarak, szinte napozni lehetett. Ilyenkor ész nélkül és boldogan tárjuk sarkig az ablakokat, hogy egy jó kis oxigén dús, némi szmoggal elegy városi levegőt engedjünk a lakásba.
Annak külön örülök, hogy nem esik az eső, mert azt a sikamlós csontig hatoló nyirkos állapotot nehezen viselem, még a zárt lakásban is. Hát most csak beállt ez az ólom szürkeség mint a beton, átmenet a hideg nyár és a még hidegebb tél között. Ez még úgy ahogy elviselhető, bár 
emlékszem, a nyolcvanas években egyszer halottak napján hóesésben mentünk ki a temetőbe. Ha már így van akkor nem tehetünk semmit, a nagy kerék gördül tovább előre és soha sem visszafelé. Valamit ki kell találnom, olyan nyomott a hangulatom, mint egy meggyötört családi fogkrém-tubus. A munka úgy ahogy feldob, de azt muszáj. Valami önfeledtebb élvezet kellene, mint például a, a, a táplálkozás. Enni viszont azt lehet amit elkészítünk. Lehet persze valami gyári kaját, meg madaraknak való müzlit előkapni a zsebből, vagy szatyorból, de én valami komolyabbra és egészségesebbre gondolnék. Ekkor hirtelen feltolulnak bennem a nyári élmények, ízek, reflexek. Illatos, ropogósra sült halacskák úsznak el szemeim előtt, először jobbra, aztán vissza balra, és érzem nyál gyűlik a szám sarkába. Nosza irány a csarnok, tisztított keszeg, közepes méret, öt-hat darab pucolva, belezve, zsupsz bele a szatyorba. A halat minél frissebben kell elkészíteni, hamar romlik. Amúgy sem volna türelmem várni vele. A keszeg nálam dobogós helyen áll, rendkívül ízletes a húsa. Szálkás ugyan, de egy cseppet sem zavar, úgy 
eszem mint kacsa a nokedlit. Az oldalát innen onnan sűrűn (5mm), keresztbe be kell irdalni, főleg a háti részén, ahol a legtöbb a szálka, az alattomos Y formájú. Gyakorlatilag így a szálkákat ártalmatlan rövid szakaszokra vágjuk. Egyszer egy szolnoki kórustalálkozón, a búcsú ebédre töménytelen halászlét szolgáltak fel. Naná, hogy az ötödik falatnál beleállt egy ilyen szálka a torkomba. Mit lehet tenni, ha már ott van akkor ott van, megettem az adagom, és még két tányérral, csak azután szóltam a buszsofőrünknek, hogy visszafele kanyarodjon a rendelő intézet felé. Ott aztán a gégészeti ügyeleten az Y-t vidáman kiszedték. No, de ne kalandozzunk messzire, a halacskáim már úszni szeretnének a forró olajban. Tehát irdalás, sózás, paprikás lisztbe forgatás. A paprikás lisztet sajnos nem tudom elhagyni a diéta ellenére sem, mert a hal így az igazi. Ez legyen a legnagyobb bűnöm. Sütni csak lassan, módszeresen szabad, időnkét megforgatva, hogy szép egyenletes vörösesbarnára váljon, és a víznek legyen ideje eltávozni a húsból. Ettől lesz olyan ellenállhatatlanul omlós, és ropogós, még a szálkák is. 
Amíg a halacskák a serpenyőben úszkálnak, elkészítem a köretet. A párom időközben meghámozott egy gyönyörű nagy zellergumót, amit kezelésbe veszek. Gerezdekre hasítom, és a gőzölő edényben szépen elrendezve teszem a tűzhelyre. Mielőtt lefedném, kevéske sót, és őrölt oregánót (szurokfű) szórok a tetejére. Miközben asztalhoz ülünk, már minden érzékszervem, főleg az ízlelőbimbóim toporzékolnak az izgalomtól. A párom külön készített magának gőzben párolt citromos, fűszeres tonhalat, melyet petrezselymes, fűszeres tejföllel, én a magamét majonézzel koronázom meg. A jól megfokhagymázott uborkasaláta sem maradhat el. Teljes odaadással tesszük magunkévá a nagyszerű ünnepi fogást. A füleink ketté állnak a negyedik hal után, elégedetten nyöszörgünk.Hogy, mi? Milyen melankólia?
2010. november 08.
