Folytatni arany

Dühöng a kánikula, az ember fia, lánya megkukul. Július legkellősebb közepe, a forróság tűréshatár felett, az aszfalt szinte forr, az izlandi gejzírek és az iszapvulkánok rémképei táncolnak a szemem előtt.
Letörlöm a patakzó izzadtságot porlepett homlokomról, és elmerengek az eltelt hónapokon. Itt a szoba relatív hűvössége még kibírható, és csak hitetlenkedve bámulom a fali hőmérőn a 28°C-t, télen ilyenkor már reklamálna a párom, hogy kinek fűtjük a világot több ezerért.

Honlapom a holnapom

Titokzatos félhomályban megbújó árnyékos szobasarok, egy íróasztal körvonalai rajzolódnak ki a LED-es lámpa közel homogén fényében. Külső zaj nem hallatszik, csak néha valami halk kaparászás, és mintha a tenger vagy a szél zúgna egyenletesen távol. Egy kis egérke szaladgál az asztal lapján önfeledten, ott azon is egy kis szőnyegfélén, furamód meg megáll, váratlanul oldalaz, mintha óvatosan körülnézne, majd hirtelen hátraugrik.

Székrepedés


Váratlan vészes nyikorgás, fémes reccsenés, majd egy elhaló nyekk és egy meglepett jajszó. Majdnem sejre ültem, ha már éppen nem ültem volna, szemem, szám megállt a levegőben, a kezeim meg tátva maradtak. Azt szokták mondani, jobb ha leülsz mert olyat hallasz, vagy látsz, hogy csak na.

Malackodás

Hűha! Majdnem teljesen elpirultam és váratlanul megrogytak a térdeim az agyamon végigfutó élveteg gondolattól, amikor arra a csodásan gusztusos rózsaszín husikára pillantottam. Micsoda érzékien ennivaló falat, kocsányon lógnak a szemeim, és gátlástalanul folyik a nyálam egy fénylő tócsába gyűlve. Aki sosem próbálta nem is tudja mit veszít ha ezt kihagyja, mert ez a mennyei gyönyörök netovábbja.

Újév

A csillagok megszámlálhatatlan özöne felségesen ragyog kristályszőnyeggel beterítve az egész horizontot. A tejút és néhány közeli csillag és bolygó szikrázóan kivirít a bársony háttérből, mint egy egy jelzőlámpa az égi országúton. A baj csak az, hogy mindez egyáltalán nem látszik az összefüggő vastag, opálos felhőrétegen keresztül. No de sebaj, a képzeletem féktelen delfinjei előtt úgy sincs akadály, átszellemülten állok az erkélyünk korlátjának dőlve kitárt karokkal, arcomat nekifeszítem az északi szélnek, mint DiCaprio a Titanicban mikor a hajó orrában szörfözött.

Édes élet

Vaníliás cukor, fahéj és reszelt citromhéj szédítő illatkompozíciója úszik ingerlően otthonunk légterében. A konyhából indulva hamarosan a hálószobába is betéved, táncra perdítve amúgy is felajzott szagló sejtjeimet. Ezek az illatok nekem és gondolom másoknak is mindig az ünnepekhez társulnak, főként így télidőben. Erről jutnak eszembe a gyerekkorom meghitt családi összejövetelei, a porcukros sütemények, melyekbe jó volt majszolás közben direkt beleszuszogni, hogy csak szálltak a finom fehér porkristályok.

Fa alatt

Na most aztán elég volt, kész passz! Szépen összecsapkodva a tenyereimet, leporolom a csillagport a kezeimről, ahogy azt jól végzett munka után illik, és hátradőlök a nagy füles-fotelban a párnák közé a pattogó tüzű kandalló mellett. Íme itt a Karácsony dandárja és én miden fontosat és lényegeset elvégeztem talán. Azt hiszem nagyon elégedett vagyok magammal, csak el ne szálljak a nagy önbizalomtól. Már mindenkinek megvan a fa alá való, szép vagy nem szép de ajándéka, punktum, vagy valakit kihagytam?

Cidri

Zümm, zümm, zümm – csak úgy röpködnek a mínuszok, a szél pedig bőszen dudorászik a kéményekben. Vidám kivágott nyári ruhákban pompázó hölgyek riogatnak minket a TV képernyőjén fagyos napokat jósolva az időjárás jelentésekben, már a látványuktól gúnárbőrös a hátam. Hol vannak már azok a lekvárzsibbasztó dögletes nyári kánikulai napok, amikor mit nem adtam volna egy marék hóért. Hát mit nem. Az ember csak ül a 35°C melegben a jó hideg itókája mellett, egy lepedőnyi ronggyal törölgetve a bőven patakzó izzadtságát és hógolyózásról, hóemberről, hótündérről, meg síelésről ábrándozik ködös tekintettel.

Hóhahahó!

Óvatosan lépdelek a csúszós lefagyott gyér hóban, szemem rettenetesen káprázik a fene nagy díszkivilágításban itt a Nagykörút mentén. Alig látok, a sok csillogó villogó fényfüzértől, és ahogy befordulok a sarkon, majdnem levesz a lábamról a Karácsony megsemmisítő előszele. Szerencsére a zsebeimet dagasztó súlyos aprópénzek szegeznek a talajhoz. Szorosabbra gombolom a kabátom, és fulladásig húzom a sálam, ami nem is baj, mert ebből a szmogból vétek lenne nagyobbat slukkolni.

Tököljünk

Azt hiszem a térdeim is cidriztek, és az arcom is biztosan elsápadt, ha éppen látszott volna a sötétben, amikor gyermekkoromban falun megláttam az utcánkban valahol egy kerítésre kitett töklámpást. Erősebben szorítottam a nagyanyám kezét, és szaporában húztam hazafelé. A közvilágítás is csak néhány bágyadt izzóra korlátozódott a telefonpóznák tetején, így meglehetősen félelmetesek voltak a falusi esték, főleg egy kisiskolás gyerek számára. A világ még tele volt számomra varázslatos rejtelmekkel és felfoghatatlan titkokkal.

Civil-izáció

Nagyot szippantok a késő őszi középvárosi, szmoggal dúsított alpesti levegőből, belehunyorgok a napba, mely ugyancsak laposan és erőtlenül húz már a pályáján. Élvezném a csendet, de a szomszéd utcában most vágtat valahová egy üvöltő tűzoltó autó. Hallom a lassan elhaló szirénát aztán lassan helyreáll a csend, én előre hátra hintázok a sarkamon, majd szép lassan megindulok az utcán. Komótosan lépdelek, bár van tervezett útvonalam és feladatom, útba ejtem a postát, aztán pár üzletet, de nem hajszolom magam, kell egy kis szünet a munkában.

Káosz

Derűs vasárnap délelőtt van, novemberhez képest egészen jó idő, az ereszeken és a tetőgerinceken már csak a galambok topognak, a költöző tollasok már rég nem zajonganak, messzi földre elhúztak a hasukat süttetni a trópusi melegben. Ilyenkor kellemes az utcán téblábolni, nincs a hétköznapok zsúfolt és zajos forgalma. Azonban most séta helyett a lakásban szorgoskodunk a konyhapultnál, ebédre vendégek jönnek.

Melankólia

Ma reggel ötször kellett kinyitni a szemem, hogy egyszer felébredjek. Mikor széthúztam a függönyt és nagy csörömpöléssel felhúztam a redőnyöket, azt hittem nem csináltam semmit, olyan sötét volt kint. Fúj, de utálatos ez az őszi szürkeség. Pár napja még bágyadtan, laposan de mégis élénken vágtak be a napsugarak, szinte napozni lehetett. Ilyenkor ész nélkül és boldogan tárjuk sarkig az ablakokat, hogy egy jó kis oxigén dús, némi szmoggal elegy városi levegőt engedjünk a lakásba.

Hagyomány?

Vidám, de diszkrét zsivaj tölti be az évek óta jól működő, szerintem korszerű konyhánkat, melyet a régi nappalinkban hoztam volt létre. Ülünk a nagy asztal körül, mindenki lát és hall mindenkit. Egyik oldalon a hi tech konyhapult, a másik oldalon íróasztalok, az ajtó mellett tároló és hűtő szekrények, az ablaknál virágok, egy rádió, a sarokban a sütőt tartalmazó középmagas szekrényen a TV, és mindezek közepén az asztal. Nagy hévvel és lendülettel magyarázom az amerikai, vagy más néven egyterű konyha lényegét családi körben, ángyom asszony is tágra nyílt szemekkel hallgat, időnként ránt egyet a fejkendőjén, és egyetértően bólint.

Amerikai konyha

Feloldódva terpeszkedek a székemen, tekintetem vidáman ugrál egyik ismerős, kedves arcról a másikra, ritkán ülhetek így nagyobb családi körben a nagy étkezőasztal körül. A témák is változatosan térülnek, és mindenki büszke arra amit elért, vagy hamarosan elérni fog. Na, hát kedves ángyom asszony, eztán már lesz nekünk AMERIKAI konyhánk! – hasít a levegőbe egy bejelentés, és máris érdeklődés jelenik meg az arcokon. Amerikai konyha? – mereszti szemeit ángyom asszony fejkendője csücskét rángatva. – Aztán hun hordják azt Gergő, elöl vagy hátul, mert valahun csak hordják?

Tele has

Szemeim előtt színes hulahopp karikák ugrándoznak, sajgó végtagjaim mintha vészesen lelassultak volna. Egy szobát rendeztem csak át, igaz ráment a délelőttöm, de érzem, hogy nyikorognak a gömbcsuklóim, a lendületem jócskán megcsappant, és a gyomrom is furcsa zajokat ad. Nekidőlök az ajtótoknak, letörlöm a porral keveredett izzadtságot az arcomról és némi elégedettséggel sandítok végig a szobán, mely most új arculatával mutatkozik. A bútorok és tartalmuk átrendezése mellett a takarítani is kellet, hogy minden a szép tiszta új helyére kerüljön.

Az én váram

Baljós felhők gyűlnek az amúgy is rapszodikus kora őszi égre, bár én ebből mit sem érzékelek a kellemes meleg lakásunkban. Élvezem a csukott ablakon bevetülő erőtlenül pislákoló napfényt, már napokon keresztül csak a vigasztalan eső dobolását hallgattuk, az utcára is akkor mentünk, ha muszáj volt és a fűtést is aktiválni kellett. Ilyenkor legjobb itthon, már aki megteheti, hogy itthon dolgozzon a kellemes klímájú szobában és ahogy múlik az idő fölöttem, egyre inkább szeretek a lakásban lenni, az otthonunkban, a várunkban, ha nem lenne muszáj, ki sem dugnám az orrom.

Konyhológia 2

Rutinos mozdulatokkal öltöm fel a konyhakötényt, kést ragadok és csak úgy repülnek a vidám szalonna és hagyma forgácsok. Aztán ropogós zöldpaprika és igézően piros paradicsom kerül sorra, mosás és csumázás után szintén kés alá kerülnek. Öröm itt a főzés, a magam tervei alapján kialakított konyhánkban, bár a mai eszemmel itt ott módosítanék rajta, főleg több fiókot tennék, hogy ne kelljen a földön térdelve kotorászni edény után az alsó szekrényekben. Régi bútorokat alakítottam, építettem, festettem át, így olcsóbb volt, a gépekre viszont nem sajnáltuk a pénzt, a felső középkategóriából választottunk.

Konyhológia 1

Feltartott orral, remegő orrcimpákkal és térdekkel állok a konyha közepén. Félig lehunyt párás szemekkel, elmélyülten elemzem a lassan úszó illatsávokat, az agyam rejtett bugyraiból előkerülnek az azonosító emlékmolekulák, és érzem lelkemben a fokozódó emelkedettséget, mondhatnám elemi boldogságot. A világon az egyik legjobb stresszoldó dolog (egy köteg pénz számolásán túl) a főzés, a maga komplexitásában és élvezeti sokrétűségében.

Őszi vásár

Szemrontóan szürke az ég, és mindjárt elpityeredik, esőkönnyeket hullajtva búnak adva a felhőkbe bujdokoló fejét. Ritkásan gyűl a nép a reggeli forgalomban, így hét közepén amúgy sem nagy a tülekedés, hát még ebben a napfénytelen, színtelen fakóságban még mintha annyira sem akarózna senkinek az orrát kidugni az eresz alól. A muszáj az muszáj akinek kell, sebtében lopakodik a munkahelyére, vagy egyéb dolgára, látszólag kedvetlenül. Itt a BNV vásári buszán ülve is érzem a mértéktartó érdeklődést.

Oááá…!

Oááá…, oááá…! fújom rendületlenül mert hiszen most ez az egyetlen dolgom, és igyekszem szépen cifrázni, csak azt tudnám, hogy az a nagy valaki abban a fehér micsodában miért lóbál a lábaimnál fogva. Miközben azt mondják szerencsésen megszülettem, és milyen nagy vagyok, de hogy a csudába jöttem ki abból a vékonyka nőből, szinte hihetetlen…?

Reflexek

Az álom még keveredik a valósággal, lassan befejezem a repülést a zöld folyó felett, lopva körözök kicsit, még látom a felejthetetlen naplementét, de valami kényszerít, hogy átlépjem az ötödik dimenzió határát. Nehezen eszmélek, az egyik felem még visszahúz a folyóhoz a naplementékhez és napkeltékhez a gyönyörű zöld burjánzáshoz és az örökmozgó, zajongó madárvilághoz, a holtág szagához. A valóság azonban az, hogy reggel van, és első nap a nyaralásunk óta, hogy saját ágyamban ébredek.

Hazaaaa…!

Vidáman serceg a füstölt szalonna darabkákból kiolvadó aranysárga zsír a nyeles serpenyőben. A vágódeszkán előkészítve a durvára szelt hagyma, a kockákra vágott zöldpaprika, közte egy kis hegyes-erős is, és félkarikára aprított füstölt házikolbász vár a sorára. Nyaralásunk utolsó reggelijéhez készülünk, összekaparunk minden maradékot, semmit nem viszünk haza. Letelelt a nyaralás ideje, szép volt, elég volt, már vár az édes kedves otthon.

Cica a szekrényben

Varázslatos, szédült napok voltak, csak úgy úsztunk az időben, és a nap is szikrázóan mellénk szegődött. Görögországi nyaralás kellős közepén voltunk, mi kell ennél több? Az egész egy folyamatos mámor volt, és nem a legrosszabb értelemben, de azért rendszeresen megkóstoltuk a görög tájak jellegzetes termékeit, a retzinát (gyantás gyenge bor), az ouzót (ánizsos párlat) és persze sok mindent amit a vidám társaság és a kedvünk hozott.

Nyári munka

Az izzadtság lassan végigcsorog a halántékomon, az arcomon, le a nyakamon és a csupasz hasamon egyesül a többivel. De mit szépítem, nem csorog, hanem ömlik, mondhatnám patakzik a víz rólam, és másokról is körülöttem. Eszeveszett ez a kánikula, aki teheti ilyenkor az Antarktiszra megy nyaralni egy jó kis kutatóállomásra spirituszlángon hóból teát főzni, vagy északra az eszkimókhoz orrot összedörzsölni a jegesmedveprém alatt.

Összerakósdi

Állok a szoba közepén, ráérősen törölgetem homlokomról az izzadtságot, a nap laposan tűz be a hatalmas ablakon a körülöttem laza rendezettségben heverő csomagokra. Többségében kisebb nagyobb, hosszabb rövidebb hullámpapír dobozok, és egy hengeres valami. Szusszanok egyet. Épp elég volt abba a viszonylag kicsi liftbe beügyeskedni a nagyobb, kétméteres darabokat, aztán felérve ki is kellett rángatni őket onnan, lehetőleg sértetlenül. Az apróbb holmikat már egy rakománnyal sikerült transzportálni.

Parti lét

A béka ijedtében bokán rúgja a sekély vízben sétálgató kócsagot, az meg felháborodásában csapkodva a levegőbe emelkedik, krákog néhány förtelmeset, majd lassan vitorlázva eltűnik a holtági kanyarban. A keszeg tátott szájjal mélán bámulja magát az éppen ott legelésző tükörpontyban, nem érti az egészet, de most amúgy is szomorú, mert az egyik öccse tegnap kapta be a legyet, sajnos egy horoggal együtt. A felkelő nap sugarai laposan verődnek be a Tisza holtági fái közé.

Rácsok

A szememet pihentetem, próbálok messze nézni mint a tengerészek. Nekik persze könnyű mert ott a végtelen víz, és a néha bizonytalan látóhatár, lehet mereszteni a szemeket. Itt lent a polgár városban sokkal bonyolultabb a helyzet, akármerre próbálok tekintgetni, valahol mindig valami belelóg a panorámába, talán csak a Gellért-hegy tetején a szobor fején ülve nem. Szóval nézek kifelé a nyitott ablakon, bámulom a játszi felhőket, számolom a gyors röptű madarakat, nézem a nyári napfényt mely beteríti a szemközti tűzfalakat, és vidáman pirosló tetőket, miközben észre sem veszem, hogy egy rácson bámulok keresztül kifelé.

Ki a virágot szereti

Szemkápráztató szépségek illegetik billegetik magukat a reggeli aranyos fényözönben melyet a felkelő nap fénye vetít szorgalmasan ébredő földünkre. A déli fekvésű gangon, ilyenkor szinte hallhatóan megindul az élet, ahogy a petúniák lassan kitárják szirmaikat az üdvözlésre. Persze tudom, hogy a napkelte, a nappal és az éjszaka relatív, hisz ciklikusan változik, és a földgolyónak mindig van olyan pontja, ahol éppen süt, vagy nem süt a nap. De mi, és a gyönyörűséges növénykéink, mégis mindig újra megéljük a nappali fények magasztos, felemelő, melengető és boldogító érzését.

Uborkaszezon

A halántéklebenyeim berezonálnak a koncentrálástól, hogy lazán valami frappáns és értelmes gondolatcsírát préseljek ki közülük. Itt a nyakunkon a nyári szezon, az iskolai vakáció, a vízparti láblógatás, és kéne egy jó kis húzós cikk, valami, amit önfeledten, vagy éppen kajánul, guvadó szemekkel olvashatnak a nyájasok. Valami habkönnyű témát, hogy ne okozzon gyomorrontást, álmatlan éjszakákat, és meggondolatlan válópert. Nehéz dió most ez valahogy nálam, úgy tűnik apró alkotói válság, vagy kósza gondolatszorulás? Nem ritka mostanában.

Csigaház

Kopp, kopp, bumm, bumm, csitt csatt. Reccs. Már meg sem hallom mi zúg a fejünk felett. Ha igazságos akarok lenni, akkor tulajdonképpen zene ez füleinknek. Persze, messzi földről hozzánk tévedt idegen hihetné, hogy valkűrök nehéz vértezetű csapata vágtat keresztül felettünk harci paripáin, poros padlásunkat használva kifutó pályának, majd a tüzes felhőkbe emelkedve páncéljaikat megszikráztathassák az isteni nap fényében. Don Quijote a búsképű lovag is már heveny a kardjához kapkodott volna, hogy elégtételt vegyen az égi zajongókon.

A brazil muslicák

Ez még a nagy tavaszi özönvíz előtt történt, amikor pár napig hét plusz egy ágra sütött a nap, és a fecskék is nagy lakberendezésbe kezdtek az eresz alatt. Persze a többi repdeső, verdeső és összevissza cikázó élőlényre is rájött a heves viszketegség, hogy fene nagy sürgölődésbe kezdjenek. Verőfényes, reggel volt, csak úgy győztem kapkodni a fejem a bevetődő napsugarak elől, reggeli tornának is beillett ahogy táncoltam a fénypászmák között. Amúgy kellemes nyugis hétvége volt, ilyenkor ráérünk a szokásosnál lazábban ébredni, és kicsit mezítláb csoszonkázni a reggelre ránk tapadt lenge háló ruhánkban.

Jazzzzz!

Önfeledten dobolok az ujjaimmal, a szívverésem szinkópával felel rá, a lelkem valahol a kettő között kifeszítve egy szivárvány függőágyon lebeg a mindenségben. Hímporos füleim mint rózsaszín pillangók szálldosnak egyik strófáról a másikra. A melódia éket ver felajzott hallójárataimba, a dobhártyáim féktelen rezgésre kelnek. Feneketlenül isszák magukba a ficánkoló, tekergőzve összefonódó dallam szálait, hogy egy végtelen zeneóceánban ússzon maratont az összes hallósejtem.

Csülökre magyar!

Az egészséges életmód jegyében, a jó kinézet érdekében divatos és fáradtságos dolog látványos izomcsoportjainkra gyúrni. De, gyúrt-e már valaki a rágóizmaira? Hát direktbe talán nem de, nyugodtan mondhatom, hogy amúgy nagyjából mindenki, és megközelítőleg folyamatosan teszi. Emberek milliói rágcsálnak állhatatosan az étkező asztaloknál könyökölve, a büfékben állva, a képernyők előtt ülve a kényelmes és designos kanapékon, vagy éppen a számítógépük, vagy a laptopjuk billentyűzete közé fröcsögve, morzsázva rágnak és ropogtatnak valamit.

Kazán, kazán…

Gyönyörű vasárnap délután, a tavaszi nap megpróbál érvényt szerezni magának, aranyos fények pattognak a konyhafalról körbe körbe, aztán szétgurulnak a padlón, mint eltévedt üveggolyók. Rutinos mozdulattal húzom fel az ingem úját, a víz gyöngyözve tör elő a mosogató csapjának perlátorán, végigkanyarog a rozsdamentes felületen, majd kutyogva tűnik el a rostélyos lefolyóban. Várom a megszokott, kellemes meleg vizet, de mintha egy kicsit többet késne a kelleténél, megadóan állok.

Sétafika

Jeges rémület markolja a szívemet és lelkemet, amint befelé araszolunk a belváros új sétáló utcáján. Hitetlenkedve bámulok körben a Kecskeméti utcának az egyetemnél kiszélesedő részére, és tovább, a Petőfi Irodalmi Múzeum felé amíg a szemem ellát. Látom a páromnak is akadoznak a léptei, és kapkod a levegő után, hogy megszólaljon, de bizony én is keresem a szavakat a döbbenetem méltó megformálására.

Esőernyő

Az esőcseppek hosszú mély kanyargós barázdákat vágnak az ablaküvegen, és a lelkemben. Nem vagyok depressziós, de valami fagyos mélabú vándorol tétován ide oda bennem. Néha megáll egy egy végtagomban, borzongatva elidőzik egy kicsit majd odébb áll. Lankadatlan dobolva hullik az áldás, mintha mindig is így lett volna örökön örökké. A széles bádog ablakpárkány többszörösére erősíti a becsapódó esőcseppek zaját. Mondhatná bárki, hogy ideje lenne már témát váltanom, nem mindig csak a nyavalygás, és ezek a nyirkos, nedves dolgok. Valóban szívesebben beszélnék az igazi tavaszról.

Cserebere

Még láttam a Nyúl farkincáját a kanyarban megvillanni, ahogy szélsebesen tovarobogott, mögötte mindenütt szerteszét hagyva hevernek a színes tojáshéjak és jönnek a dolgos hétköznapok. A húsvéti főtt sonka és a foszlós kalács utolsó mennyei morzsáit is lenyelem, miközben már töröm a fejem, hogy mivel töltsem ki hasznosan a rengeteg szabadidőmet. Mehetnék talán golfozni a zöldbe, vagy pókerozni nagy tétben fapofával, de egyik sem a kedvelt életcélom, inkább maradok két lábbal a földön, vagy a padlón, akad itthon is tennivaló.

Jenki

Hajjaj, sóhajtott egy nagyot a Nyúl, és kicsit nyögdécselve letelepedett az erdőszélen a fűbe, hogy némileg megpihenjen. Rettenetesen rosszul érezte magát. Innen, ahol a mezők is kezdődtek, jól le lehetett látni a völgybe, végig a szántások felett. Látszott a közeli falu néhány fák között bujkáló meszelt háza, távolabb a horizonton a nagyváros eget verő tornyai kéklettek. Szusszantott párat. Nem volt már fiatal, de még igazán idősnek sem számított, mondhatni a legjobb erőben volt, most mégis rettenetesen elesettnek érezte magát, az ájulás kerülgette.

Kikelet

Itt a tavasz nem disznóláb, mondja a régi bergengóc szólás. A bergengócok pedig már csak tudják mitől döglik a tavasz, mert magostul eszik a cseresznyét, igaz annak még nincs itt az ideje, de ez őket egy cseppet sem zavarja. Minden esetre ismerik mi a kikelet, és már alig várják a nap hét ágra melegítő sugarait, amik végleg elkergetik a havat, és kibújhatnak a gyönyörű tarka, pompázatos virágok. Pedig a bergengócok ugyancsak szeretnek hóembert építeni, meg mindenféle szerekkel tömegesen lecsúszni a meredek havas lejtőkön, de most már ők is cefetül unják, jól átfáztak, jöhetne a meleg.

Cserebogár

Mélán fekszem a gyűrött párnáim között, a rádióból és a szekrényből halkan szól egy halványlila blúz. Kint süt a nap, de tudom, hogy hideg van, a mennyezeten már egy árva őszi légy sem foglalatoskodik. Nehezen mozdulok, az izzadtságtól rám tapadt minden réteg textil, a levegőt nagy nehézségekkel szedem, a tüdőm sípol mint az Aquincumi víziorgona. Úgy érzem magam mint egy óriási cserebogár, mikor a hátára fordítják. Talpra állni nem tud, csak kapálózik, tehetetlenül.

Láboratórium

Néhány óra előleget adott a tél a tavaszból, csendben duruzsol a Nap, aranyos, derűs, reggeli fénye mocorgatja a szíveket. A hálószobánk ablakai sarkig tárva, én még jó szokásom szerint nyújtózom egy két csavarosat, magamra húzom azért a takarót, a levegő még csalókán hűvös. Amíg szellőztetünk, mélán hallgatom az utca felszűrődő neszeit. Ide, a felső szintekre erősítőként, és többszörözve hozza fel a hangokat a szemközti házak faláról a visszaverődés.

Szépség és a Szörnyeteg

A lány odaadó és szerelmes pillantásától a szörny marcona szíve teljesen ellágyult, érezte, hogy valami régóta tartó sötét béklyó hullik le róla. Szinte hallotta amint az acélos abroncsok melyek eddig a lelkét szorították, most csengve, bongva szétpattannak. Már nem is emlékszik mikor érzett hasonló könnyebbséget és melegséget, talán amikor régen az édes mamája nagy, meleg biztonságot adó testéhez simulhatott. Egyre közelebb húzódott a kövön ülő gyönyörű lányhoz.

Gépszél

Lazán masnira kötöm a sötétkék csíkos kötényem madzagját a derekamon, majd a konyhapulthoz lépve, könnyedén benyomom ujjammal ott fenn az egyik fényes gombot. Halk surrogás zendül, mint egy csokorba kötött dús erdei sóhaj, amint a szél folyamatosan borzolja a lombokat. A légáramlat lágyan cirógatja a rövidre nyírt hajamat, és élvezem ahogy a fazékból felszálló ezüstös páracsíkok eltűnnek a fém rostélyon keresztül.

Egyszer folt

Egyszer folt, hol nem folt, a visszaválthatatlan üveghegyeken innen, és az Óperenciás nagykörúton túl, folt egy egészen kicsike királyság. Nagyon egyszerű királyság folt, egy nagy várkastély legfelső emeletén, más kisebb királyságok mellett. Akkora folt az egész, hogy öt perc alatt körös körül és faltól falig, gyalog be lehetett járni az egészet. Amúgy folt benne minden rendesen, folt nagy kapuja a gangról, folt benne villanyáram, 220 folt, vízvezeték, angol vécé, ahogy az egy rendes városi királyságban illik.

Lyuk

A lyuk olyan semmi, ami minél nagyobb, annál kevésbé van benne valami. Persze az az igazság, hogy a kis semmi meg a nagy semmi között tartalmilag és mennyiségileg tulajdonképpen nincs különbség, tehát bármekkora egy lyuk, egyformán nincs benne semmi. A lyuk jelentése maga az üresség. Jó, tudom, hogy lehet benne elvileg valami, például levegő, víz, és egyéb átmeneti anyagok, de gyakorlati szempontból ez elhanyagolható. A lyuk nagyon fontos valami, azaz semmi, nélküle nem működnének a dolgok.

…tahó!

A redőny vidám zörgéssel szalad a tokjába, és kibámulnék a városra, de mintha kiradíroztak volna mindent, erős fehér fény vág az arcomba. A reggeli ébredéstől még kissé kába vagyok, de lassan tisztul zavaros tudatom és a lelkem is felvidul. A szemem bátortalanul fókuszál, de végre betölti a látóteremet a mindent elfedő hóesés. Egy gyönyörű varázslat tanúja vagyok, úgy érezem mozdulnom sem szabad, csak inni a felséges képet.

Szoba éjjel és nappal

Hiába a hójelentés, és a mínuszok, nekem kiwizöld az ég, királykék a fű, és piros emberkék laknak a lila pettyes házikókban, zebracsíkos marcipán kutyákkal. Odabent tejeskávé színű falak habos tejszínnel, teavaj árnyalatú kanyar garnitúra szolgál üldögélni és heverészni, eperdzsem díszpárnákkal. A padlón, sóska mártás szőnyeg bélszínérmékkel, desszertnek magozott ropogós cseresznyebútorok fahéjjal meghintve.

Megéheztem

Színes karikák ugrándoznak a szemem előtt, a monitort is csak alig látom, szédülök, meg kell kapaszkodnom a saját hajamban. A számítógép csendesen duruzsol, már reggel óta verem a billentyűket, kintről halvány téli fény dereng, a háttérben szól az egyik kedvenc jazz rádióm. Munkával kezdődik ez a január is, örülnöm kellene, de mégis olyan furcsán érzem magam.

Vízkereszt, vagy amit akartok...

Szinte lebegve állok a szoba közepén, a fény irányába hunyorgok, próbálok gondolni valami magasztosra. Ehelyett csak egy nagy üresség tátong bennem, na nem az üres ürességé, hanem a bármilyen lehetőségek ürességéé. A Karácsony és a Szilveszter is úgy tovatűnt, hogy már a felaprított és a kandallókban ropogva égő fenyők füstje is halvány emlék. A pezsgő ízének és a kijózanodásnak már se híre se hamva, ezidáig nagyjából mindenki hazatalált.