…tahó!

A redőny vidám zörgéssel szalad a tokjába, és kibámulnék a városra, de mintha kiradíroztak volna mindent, erős fehér fény vág az arcomba. A reggeli ébredéstől még kissé kába vagyok, de lassan tisztul zavaros tudatom és a lelkem is felvidul. A szemem bátortalanul fókuszál, de végre betölti a látóteremet a mindent elfedő hóesés. Egy gyönyörű varázslat tanúja vagyok, úgy érezem mozdulnom sem szabad, csak inni a felséges képet.
A fehéren kívül egy árva szín sem látszik, csak a templom okkersárga falai derengenek át a hófüggönyön. A lent parkoló autók fehér dunnát húztak magukra, az úttest fehér rajzpapírján a keréknyomok sem törték át a masszív hóréteget.

• Befútta az uta tahó! – (az utat a hó) jut eszembe a régi betyárkesergő első sora, és mormogva, zümmögve próbálom felidézni dallamát miközben a fehér kavargást nézem igézve. A hatalmas hópelyhek szinte puffanva érik el az egyre vastagodó hóréteget. Tulajdonképpen boldog vagyok, én így szeretem a telet, jó havasan, amikor zuhog. Nyilván az autótulajdonosok, és a tömegközlekedésben résztvevő sofőrök sem egészen osztják az örömömet, de hát nekem nincsen autóm, és az sem zavar ha a busz egy kicsit araszol. Általában igyekszem úgy szervezni, hogy sehova sem kelljen rohannom. Szóval maradéktalanul próbálom élvezni a hóesést, miközben fohászkodom, hogy ne olvadjon el holnapra. A média azonban megnyugtat (engem), legalább egy hétig fog esni. Csak arra a mennyei békére tudok gondolni mely odakint körbevesz és havat sem kell lapátolnom.
• Befútta az uta tahó! – Dudorászok magamban, csak tudnám hogy a gyerkőcök szerte az országban, hogy vergődtek el ma reggel az iskoláig, de ahogy annak idején mi is, valahogy ők is csak beértek csengetésre. Gondolom, ha délkörül, vagy később kinézek, már láthatom a vidám hógolyózást, mert azt nem szabad kihagyni a suliból jövet. Valamikor mi is kilestük a nekünk tetsző lányokat, aztán adj nekik. Gondoltuk, így majd tutira belénk esnek. Hát nem, illetve csak sokkal később és nem ezért. Aztán azon sem lepődnék meg ha valamelyik hóember személyesen tűnne fel a téren, hogy strázsáljon néhány napot, hetet, sárgarépa orrával, és csőre töltött seprűjével. Zománckalap dukál neki valami kimustrált fazékból, és hagyományosan szénből való gombokat viselne fehér hóköpenyén, de hol lehet ma darabos szenet szerezni, pláne városon, vidéken még csak csak. Legjobb volt az apró szemű Dorogi, vagy Dudari, de hol vannak már ezek? Talán kazánokban még használnak ilyet, de már inkább a brikett a divat, ha van egyáltalán.
• Befútta az uta tahó! – Kántálnám tovább de nem jut eszembe a fránya szöveg. Persze ilyenkor leginkább a nyílt országutakon szívnak sokan, ha a hó vastagon beterít mindent, ha több nap után sem szünetel és a szél is rásegít több méteres átfúvásokkal. Kamionok és más járművek hosszú sora torlódik fel, aztán néhány okostojás bent is ragad, mert azt hiszi vele ilyen soha nem eshet meg. Hát, minden jó elnyeri méltó büntetését. Hallom a hírekben, hogy áll a bál, nem bírják a hókotrók, meg az emberek idegei. Ez a csodálatos hóesés nem a türelmetlenül rohangászó, profithajhász, mesterségesen felpörgetett, sikerorientált életvitelnek való. Kellő alázattal és bölcs filozófiával kellene közelíteni a dologhoz, hiszen a hó az égiek ajándéka, és az ajándékokkal méltóan kell bánni. Mindenki futkos mint a mérgezett egér, na persze kell a munka, meg sok a dolgunk, és ez bizonyos értelemben érthető is. Nem volna-e sokkal értelmesebb és emberibb, ilyenkor nyugodtan az ülepünkön maradni, és egy jó meleg szobában a kandalló, vagy a radiátor mellett, lágy zenére lapozgatni egy könyvet, esetleg semmitmondó dolgokról, kedélyesen és ráérősen beszélgetni barátainkkal, vagy szeretett kedvesünkkel. Amúgy Krúdy módra élni, néha néha kipillantva a felséges, hóba öltözött világra és várni a jobb időt. Aztán beugrik:
• Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó,
  Eleresztve kantárszára, búbánatban a gazdája.

2010. január 31.