Vízkereszt, vagy amit akartok...

Szinte lebegve állok a szoba közepén, a fény irányába hunyorgok, próbálok gondolni valami magasztosra. Ehelyett csak egy nagy üresség tátong bennem, na nem az üres ürességé, hanem a bármilyen lehetőségek ürességéé. A Karácsony és a Szilveszter is úgy tovatűnt, hogy már a felaprított és a kandallókban ropogva égő fenyők füstje is halvány emlék. A pezsgő ízének és a kijózanodásnak már se híre se hamva, ezidáig nagyjából mindenki hazatalált.
A diákoknak is többnyire lejárt a szünet, de ez intézményenként lehet eltérő. Vízkereszt, január hatodika, a karácsonyfa leszedésének hagyományos ideje. Szépen egymás mellé hengerülnek az utcán, a gyűjtőhelyeken az összegubancolódott cérnájú fesletten tátongó szaloncukros papírjukkal az ékeiktől megfosztott, nemrég még délceg fenyők. Legfelségesebb állapotukban tört ketté az életük az egyetlen, számukra kijelölt karrier a Karácsony dicső ünnepe kedvéért. Fiatalon adták életüket, némelyek mondhatni csecsemő korban, néhány felnőttkorú a köztereken feszít örökzöld ruhájában.

Az ablakhoz lépek és látom, hogy a templom előtti téren még ott magasodik az önkormányzati, feldíszített négyméteres fenyőfa óriás, helyett a válságra való tekintettel egy törpefenyő, utoljára bizonyságot adva rövid földi létének. Kissé elérzékenyülök, ahogy nézem. Még büszkén viseli a széltől tépázott fényes anyagba csomagolt felmasnizott díszeit, melyek hajdanán talán kis papírdobozok voltak, és most összeálltak vele, a fenyővel, meg a villanyégőkkel egy utolsó nagy projektre, hogy szépek és lelket melengetőek legyenek, nekünk embereknek. A karácsony ugyan elmúlt, de remélem vele a szeretet nem. Talán mindenkiben ott szunnyad, csak megnyilvánulási lehetőségre és egy másik szeretetre vár.

Nekünk itthon mű-fenyőnk van. Idestova tíz éve, egy belvárosi áruházban vettük, nem is azt kerestük csak egyszerűen beleszerettünk, olyan szép és természetes volt. A mai napig sem érezzük idegennek, sőt ahogy a gyerekek személyesítenek meg tárgyakat, mi is életet leheltünk a fánkba. Most is együtt díszítettük és közösen is fogjuk leszedni, ez minden évben így megy. A gyerekeink már nagyok, titok nincs, de misztérium van, az feltétlenül szükséges, mindig eljátsszuk, de hisszük is. Nagy vallásgyakorlók ugyan nem vagyunk, de tudjuk, mindannyiunk szívében ott lakik az Isten.

Szóval nekünk mű-fenyőnk van és holnap fogjuk leszedni, szépen szertartásosan bújtatjuk ki majd a legszebb öltözékéből, mely neki évente egyszer megadatik. Elképzelem, ahogy a létrán állva először leemelem a csúcsdíszt a girlandokkal együtt, majd a fényes üveggömbök, és a szalmacsillagok kerülnek sorra, hogy egyenként helyet találjanak dobozukban. Aztán jönnek a vidám kis fából készített, festett figurák, az angyalkák, a hintaló, a mozdony, a Betlehem, a hóember, a csillagok, a kis huszár, és mind katonásan bemasíroznak egész éves szállásukra. Legvégül az égősor kerül le, majd a fát kell aprólékosan részeire szedni, és a dobozába elhelyezni. Hagyhatnánk a fenyőt akár Húsvétig is, hiszen nem hullik, a szobában is van annyi hely, de a varázslat egy idő után gyengül. Időt kell hagyni az újratöltésre, magunknak is, másoknak is, a fának is, a zsebünknek is. Minden évben kedveskedünk neki egy újabb dísszel, a régi törötteket leselejtezve. Néha új stólát kap még csillogóbb fémszálakból, meg korszerűbb villanyégőt, na nem villogósat, azt nem szeretjük.

Nézem a gyönyörű, ma még utoljára teljes díszében álló mű-fenyőnket és eszembe jut a gyermekkorom. Dunántúlon nagyanyámnál, varázslatos telek és ünnepek voltak, főleg nekünk gyerekeknek, igazi titkokkal teli világ. Erről azonban talán jövő Karácsonykor mesélek, és akkor is lesz Vízkereszt, vagy amit akartok...

2010. január 04.