Az álom még keveredik a valósággal, lassan befejezem a repülést a zöld folyó felett, lopva körözök kicsit, még látom a felejthetetlen naplementét, de valami kényszerít, hogy átlépjem az ötödik dimenzió határát. Nehezen eszmélek, az egyik felem még visszahúz a folyóhoz a naplementékhez és napkeltékhez a gyönyörű zöld burjánzáshoz és az örökmozgó, zajongó madárvilághoz, a holtág szagához. A valóság azonban az, hogy reggel van, és első nap a nyaralásunk óta, hogy saját ágyamban ébredek.
Fura is egy kicsit, már elszoktam a megszokott irányoktól, a másik oldalon akartam az ágyról leszállni, falba is ütköztem. Amúgy végre egy jót aludtam, nem mintha apartmanban rossz hely lett volna, rugós matracos ágy meg ami kell, kis komplett fürdőszobával, saját terasz kilátással a folyóra, habár a nagy fáktól inkább csak a lombokat és a levelibékákat láttuk. No de itthon vagyunk végre, mindennek van egy érzelmi határa, a nyaralásnak is amikor az ember megtelik az élményekkel és a túlcsorduló cseppeket letörli egy kézre eső szalvétával. A hazatérés mindig egy kicsit aggasztó és izgalmas. Nem törtek e be, túlélték e a virágok a távollétünket, nem verte e be jég az ablakokat, nem volt e csőtörés, és egyéb nyalánkságok. A 
zabszem egy kicsit mindig ott van kimondatlanul is, de egymás számara is mosolyogva igyekszünk sugározni a pozitív gondolatokat, nem festjük az ördögöt a falra, mintha ez egy esetlegesen megtörtént dolgon bármit is változtathatna.Na, de itthon vagyunk, és hazaérkezésünkkor mindent rendben találtunk, leszámítva a kissé állott szagot a szobákban, de egy alapos szellőztetés ezt hamar korrigálja. A növények, a kis háztáji dzsungelünk meglepően jól bírták, pedig senkit nem bíztunk meg a locsolással. Meg is lettek dicsérve és jutalmul egy pár kanna kiadós vizet kaptak. Aztán persze a kipakolás jön, azt a sok apró göncöt amit az elutazás előtt beleintegráltunk a poggyászunk tartalmába mind a helyére kell tenni. A ruhákat így is úgy is ki kell mosni akár használtuk akár nem, valahogy olyan nyaralásos szaguk van, de mondhatnám azt is hogy dohos. Nyáron? No ez van, kell két három nap amíg minden olyan, mint mielőtt elmentünk. 
De hoztunk magunkkal mást is, olyat ami nem fér egyik bőröndbe sem, sőt még a legnagyobb csomagtartóból is kilógna, ez pedig az élmények tömkelege. Mindaz amiért elmentünk oda, a vízpartra, vagy bárhová, a Himalájára, most itt van velünk és a miénk. Beszélgetni lehet róla, ámítani lehet a gyerekeket meg a szomszédot, hogy csak úgy tátja a száját, miközben észre sem veszi, hogy egy légy már kétszer be és ki repült rajta.
És hozzuk a reflexeket, az újdonságokat, melyek aztán szépen itthon is meggyökeresednek. Például Olaszországból hoztuk az olívaolaj szokását, és azóta itthon is rendszeresen vesszük, és esszük, vagy Görögország után fehér márványpadlót akartunk faltól falig. Az már más kérdés, hogy itt északabbra az csak nyáron igazán jó. Aztán vannak más reflexek is mint például a halsütés és fogyasztás, bármilyen formában. Még alig egy hete vagyunk itthon és máris jelentkezett nálunk a halevés reflexe. Irány a vásárcsarnok, keszeg, makréla, ez utóbbi tengeri hal ugyan de majd más alkalommal esszük.
A keszeget frissen ropogósan, paprikás lisztben, olajban sütve, aztán csak enni mint a ropit, szálkástól mindenestől. És közben magamba szívom azt az eszméletlen bódító halszagot. Persze a lecsó is kiváló étel, főleg ha tele van szalonnával, kolbásszal, de azért a vízpartok romantikája, legalábbis számomra pótolhatatlan. A folyó menti séták az esti langy szellőben hiányoznak egy kicsit, meg egy pohár sör az országos haverokkal, de némileg kárpótol a fotók nézegetése. Minden esetre a fűzfás meg a ladikos festményemet kiakasztom a szobába, és ha nem tévedek pár nap múlva jönnek a halászlé reflexek.2010. augusztus 26.
