Néhány óra előleget adott a tél a tavaszból, csendben duruzsol a Nap, aranyos, derűs, reggeli fénye mocorgatja a szíveket. A hálószobánk ablakai sarkig tárva, én még jó szokásom szerint nyújtózom egy két csavarosat, magamra húzom azért a takarót, a levegő még csalókán hűvös. Amíg szellőztetünk, mélán hallgatom az utca felszűrődő neszeit. Ide, a felső szintekre erősítőként, és többszörözve hozza fel a hangokat a szemközti házak faláról a visszaverődés.
Ha jól odafigyel valaki, akkor ráérez a zenéjére, ritmusára. Kipp kopp, kipp kopp szólózik egy fürge szoprán tűsarok, ahogy befordul a sarkon felerősödik. Kipp klaff, kipp klaff felel rá hamarosan lomhán és felemásan egy másik, ezt sarkalni kéne. De már jobbról bedübög egy pár bakancs, vagy csizma bariton, piff paff, piff paff, mellette egy szerényebb csisz csosz,
csisz csisz, csosz csosz igyekszik felvenni a ritmust, de valahol mindig lemarad. Aztán apró lépések szaporázzák egy határozott lágy alt kíséretét, amint tompán visszhangzik a gumírozott sarok. Könnyed gumitalp, talán sportcipő placcsog türelmetlenül, apró, sűrű kaparászásszerű kopogással kísérve, gondolom egy kutya, amely most teljesítménykényszerben ürít, nehogy a gazdi elkéssen a munkából. Beszéd vegyül közbe kórus gyanánt, a sarki bolt előtt taglalják éppen a fájós derekukat, csak ne bagóznának annyit, azt hiszik ide nem jön fel? Egyik 
lábukról a másikra állnak, hallani, ahogy lekoccan a cipő. Valahonnan gyerekek szaporázzák az iskolába, csivitelnek valamit, aztán el is tűnnek apró lábaikon. Időnként felbődül néhány kanyarodó teherautó, nagy kerekeiken surrogva, kontrasztot adva a gyalogosan haladók lépéseinek. A kisebb kocsik fuvoláznak, néha egy türelmetlen duda szól, bekapcsol egy fülsértő riasztó, áll a bál. Végre kidob az ágy, némi túlzással talpra szökkenek, az ablakhoz vágódom, becsukom és a függönyöket a helyükre húzom. A kinti zaj egészen távolivá és tompává válik, de csak állok a két lábamon némileg hintázva és elgondolkozom. Még soha nem gondoltam tudatosan arra, hogy állok, méghozzá a két szép szőrös lábamon, és ha kedvem van, bármerre elindulhatok. Tulajdonképpen minden körülöttem, részben, vagy egészben, az idő is egy pillanatra, de a nagy ruhásszekrények, a kis sokfiókos smizett (keskeny magas komód), a székek, a komód is mind a saját lábán ácsorog. Odaát a konyhában áll egy nagy étkezőasztal, ezüstös lábakon, sőt még a ház is áll a lábazatán amiben vagyunk. Állunk szorgalmasan. Persze mi emberek, és nemkülönben a legtöbb szárazföldi élőlény, arrébb is mehetünk, sőt vágtázhatunk is a 
csodálatos lábaink révén. A láb mindig kéznél van, szokták mondani, de nem is megyünk a szomszédba egy kis jó lábért. A láb, egy csodálatos találmány, az evolúció, vagy a Teremtő, netán mindkettő fantasztikus innovációja a helyváltoztatás érdekében. A posztjukat nem változtató dolgoknak, tárgyaknak is nagyon fontosak a lábak, sokszor még fokozottabban is, ha a stabilitásról van szó. A gravitáció mindig a Föld tömegközéppontja felé mutat, ennek tartanak ellent a lábak, magasba emelve, tartva az élőlényeket és az ember alkotta tárgyakat. A lakásunk bútorai is rendszerint lábakon állnak, melyekkel kapcsolatban még esztétikai igényeket is támasztunk. Régebbi, nyugalmasabb 
korokban előszeretettel díszítették, néha túlburjánzó, faragott, vagy rátétes motívumokkal ezeket a fontos támasztó elemeket. Vannak persze rejtett lábak, mint sok konyhabútornak, de a deszka takarás mögött ott húzódnak a valódi, magasságban is szintezhető profi támasztékok. Sok design bútor úgymond ránézésre lábatlan, mert esetleg egy üveglapból, vagy falemez darabból hajlították, de azért a láb az erővonalakban statikailag ott van. Én úgy szeretem, ha a bútorok lábai kellően magasak, teret adva egy alapos porszívós takarításhoz, jól áttekinthető minden, semmi nem tud megbújni, még a por sem. Gondoljuk csak végig, és próba képen egyszer számoljuk össze, az élőket is beleszámítva, hány láb van összesen a lakásunkban. Hát kész láboratórium.
Ha jól odafigyel valaki, akkor ráérez a zenéjére, ritmusára. Kipp kopp, kipp kopp szólózik egy fürge szoprán tűsarok, ahogy befordul a sarkon felerősödik. Kipp klaff, kipp klaff felel rá hamarosan lomhán és felemásan egy másik, ezt sarkalni kéne. De már jobbról bedübög egy pár bakancs, vagy csizma bariton, piff paff, piff paff, mellette egy szerényebb csisz csosz,
csisz csisz, csosz csosz igyekszik felvenni a ritmust, de valahol mindig lemarad. Aztán apró lépések szaporázzák egy határozott lágy alt kíséretét, amint tompán visszhangzik a gumírozott sarok. Könnyed gumitalp, talán sportcipő placcsog türelmetlenül, apró, sűrű kaparászásszerű kopogással kísérve, gondolom egy kutya, amely most teljesítménykényszerben ürít, nehogy a gazdi elkéssen a munkából. Beszéd vegyül közbe kórus gyanánt, a sarki bolt előtt taglalják éppen a fájós derekukat, csak ne bagóznának annyit, azt hiszik ide nem jön fel? Egyik lábukról a másikra állnak, hallani, ahogy lekoccan a cipő. Valahonnan gyerekek szaporázzák az iskolába, csivitelnek valamit, aztán el is tűnnek apró lábaikon. Időnként felbődül néhány kanyarodó teherautó, nagy kerekeiken surrogva, kontrasztot adva a gyalogosan haladók lépéseinek. A kisebb kocsik fuvoláznak, néha egy türelmetlen duda szól, bekapcsol egy fülsértő riasztó, áll a bál. Végre kidob az ágy, némi túlzással talpra szökkenek, az ablakhoz vágódom, becsukom és a függönyöket a helyükre húzom. A kinti zaj egészen távolivá és tompává válik, de csak állok a két lábamon némileg hintázva és elgondolkozom. Még soha nem gondoltam tudatosan arra, hogy állok, méghozzá a két szép szőrös lábamon, és ha kedvem van, bármerre elindulhatok. Tulajdonképpen minden körülöttem, részben, vagy egészben, az idő is egy pillanatra, de a nagy ruhásszekrények, a kis sokfiókos smizett (keskeny magas komód), a székek, a komód is mind a saját lábán ácsorog. Odaát a konyhában áll egy nagy étkezőasztal, ezüstös lábakon, sőt még a ház is áll a lábazatán amiben vagyunk. Állunk szorgalmasan. Persze mi emberek, és nemkülönben a legtöbb szárazföldi élőlény, arrébb is mehetünk, sőt vágtázhatunk is a 
csodálatos lábaink révén. A láb mindig kéznél van, szokták mondani, de nem is megyünk a szomszédba egy kis jó lábért. A láb, egy csodálatos találmány, az evolúció, vagy a Teremtő, netán mindkettő fantasztikus innovációja a helyváltoztatás érdekében. A posztjukat nem változtató dolgoknak, tárgyaknak is nagyon fontosak a lábak, sokszor még fokozottabban is, ha a stabilitásról van szó. A gravitáció mindig a Föld tömegközéppontja felé mutat, ennek tartanak ellent a lábak, magasba emelve, tartva az élőlényeket és az ember alkotta tárgyakat. A lakásunk bútorai is rendszerint lábakon állnak, melyekkel kapcsolatban még esztétikai igényeket is támasztunk. Régebbi, nyugalmasabb korokban előszeretettel díszítették, néha túlburjánzó, faragott, vagy rátétes motívumokkal ezeket a fontos támasztó elemeket. Vannak persze rejtett lábak, mint sok konyhabútornak, de a deszka takarás mögött ott húzódnak a valódi, magasságban is szintezhető profi támasztékok. Sok design bútor úgymond ránézésre lábatlan, mert esetleg egy üveglapból, vagy falemez darabból hajlították, de azért a láb az erővonalakban statikailag ott van. Én úgy szeretem, ha a bútorok lábai kellően magasak, teret adva egy alapos porszívós takarításhoz, jól áttekinthető minden, semmi nem tud megbújni, még a por sem. Gondoljuk csak végig, és próba képen egyszer számoljuk össze, az élőket is beleszámítva, hány láb van összesen a lakásunkban. Hát kész láboratórium.2010. március 11.
