Kopp, kopp, bumm, bumm, csitt csatt. Reccs. Már meg sem hallom mi zúg a fejünk felett. Ha igazságos akarok lenni, akkor tulajdonképpen zene ez füleinknek. Persze, messzi földről hozzánk tévedt idegen hihetné, hogy valkűrök nehéz vértezetű csapata vágtat keresztül felettünk harci paripáin, poros padlásunkat használva kifutó pályának, majd a tüzes felhőkbe emelkedve páncéljaikat megszikráztathassák az isteni nap fényében. Don Quijote a búsképű lovag is már heveny a kardjához kapkodott volna, hogy elégtételt vegyen az égi zajongókon.
Én azonban békésebb természet vagyok, és nagy beleéléssel és megértéssel hallgatom a padlás felől hallatszó, amúgy szörnyű kísértetiesnek vélhető zajokat. Nagyon kíváncsiak mi, hogy mi ez a kalamajka? Én is az voltam, habár napokkal előtte tudtam mi fog történni, de hát a 
valóság az más, amikor a fülemmel is hallom, sőt a szememmel is látom. Mint említettem már, ez zene füleimnek, hisz oly rég óta várunk erre a pillanatra, amikor végre idáig is eljutott kies csigaházunk legújabb kori története. Ez a többszintes soklakásos városi polgártanya korát tekintve bizony már elhagyta a száz évet, nem csoda, hogy imitt amott erősen gyengélkedik. A közel és kevésbé közelmúlt csapadékos szélviharos kósza klímája igencsak meggyapálta a kültakarót, de leginkább a hatalmas zsindelyes tetőzetet. Hogy mért nevezem csigaháznak? Igaz, cipelni a hátunkon nem tudjuk, de ez a menedékünk, ide húzódunk vissza ha kell, és csak a szarvacskáinkat dugjuk ki ha körül akarunk nézni odakint. Ja, és nem utolsó sorban, de leginkább azért, mert olyan végtelen csigalassúsággal történik minden pozitív változás, mely az épület állagát lenne hivatott javítani. Szóval ott tartottam, hogy a tető bemondta az unalmast, ilyeténképpen mi a legfelső emeleten orrán száján áztunk. A tavaly kifestett designos hálószobánk két négyzetméteren szenvedett heveny vizesedést, pont az ajtóval szemben, a WC-ben pedig esernyőt kellett kinyitva a fejünk fölé biggyeszteni, hogy nyugodtan 
ücsöröghessünk, hallgatva a vízcseppek méla dobolását. Igaz a hálószobai probléma legalább fél évszázados, minden aktuális házkezelő, és társasházi ingatlan karbantartó társulás bütykölgetett rajta valamit, hogy aztán mármost pedig tuti jó lesz. Hát egy fenét. Úgy bementünk a csőbe, hogy ihaj la. Elhittük a frankót, szépen megtervezve kifestettünk, meg parkettát csiszoltattunk, aztán a tavaszi hóolvadáskor megjelent a rémálmaink legvérfagyasztóbbika a beázásos folt, mely csak terjedt, növekedett mint a Kisgömböc aki mindent el akar nyelni. No, de ennek most tényleg vége, magam győződöm meg róla napról napra. Néha felmegyek a padlásra, beszélgetek a munkásokkal, megnézem mennyire haladnak a dologgal, de amúgy is hallom lentről a zajokból, kopácsolásból éppen merre motoszkálnak. És valóban, ők tényleg csinálnak valamit. Minden régi rossz cserepet, cseréplécet épre cserélnek, a nagyon fontos öreg bádogozást és a korrodált esőgyűjtő csatornákat is vadonatúj, tükörfényes anyagok váltják fel. Időnként kényszerből leállnak, hogy megvárják a szertelenül támadó eső végét, így szép lassan, de biztosan haladnak. Kicsit gyorsabban mint a csiga, de ez már belefér. Több 
évtizedes várakozás után ez semmi. Mindenképpen előrevetíti örömünket és megelégedettségünket, hogy ezentúl nem a mennyezetről isszuk a vizet. A sokaknak oly tragikussá váló nagy májusi, véget nem érő trópusi esőzés volt a főpróba. Aggódva jártatjuk szemünket körbe a lakásban, vizslatunk minden kis új hibának vélt foltot, de félelmünk egyelőre alaptalan. Úgy tűnik, egy darabig ismét kiváló menedék lesz ez a nagy városi kunyhó, az égi nedvesség ellen is frissen biztosított kedvenc csigaházunk.2010. június 10.
