Szemkápráztató szépségek illegetik billegetik magukat a reggeli aranyos fényözönben melyet a felkelő nap fénye vetít szorgalmasan ébredő földünkre. A déli fekvésű gangon, ilyenkor szinte hallhatóan megindul az élet, ahogy a petúniák lassan kitárják szirmaikat az üdvözlésre. Persze tudom, hogy a napkelte, a nappal és az éjszaka relatív, hisz ciklikusan változik, és a földgolyónak mindig van olyan pontja, ahol éppen süt, vagy nem süt a nap. De mi, és a gyönyörűséges növénykéink, mégis mindig újra megéljük a nappali fények magasztos, felemelő, melengető és boldogító érzését.
Igen, talán a teraszon, erkélyen, és a kertekben viruló virágaink nem éppen abban az értelemben boldogok mint mi a magunkat legfejlettebbeknek mondott vízfejűek, de talán apró
boldogságcsírák, érzelem kisülések mikroamperei futnak végig a virágzó vegetációnk egyszerű idegrendszerén amikor az éltető, melengető fénysugarakat érzékelik. Azonban semmilyen tudományos és áltudományos fejtegetés nem változtat azon a tényen, hogy önfeledten szeretünk gyönyörködni Isten és a világegyetem eme csodás teremtményeiben, és ők soha nem is okoznak, bár nem szándékosan, csalódást nekünk. Könnyen és önző módon gondolhatnánk, hogy mindez a színpompás szépségözön a kedvünkért teremtődött, a mi boldogításunkra jött létre, újra és újra minden tavasszal, a réteken, kertekben, vagy az üvegházakban, szakadatlan a mi kedvünkre és örömünkre nyílik olyan eszeveszett tündöklésben. Nagy önteltségünkben még a vélt személyes jóságunkat is a virágokkal próbáljuk igazolni, miszerint, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Többnyire igaz. Már egészen szerény lelkületű emberek is magas intenzitású vonzódást mutatnak a gyönyörűséges rózsák, violák, íriszek, nárciszok, szegfűk, orchideák végtelen módosulatai iránt, de vegyük figyelembe, hogy adott esetben, ünnepelt diktátorok is ugyanilyen érzékenységgel viszonyulhatnak. A virágok szeretete tehát egy bonyolult mélylélektani kérdés. Az első bökkenő pedig éppen ott 
van, hogy a virágokat és általában a növényeket egyáltalán nem érdeklik a mi lelki nyavalyáink, indulataink és szépelegéseink, de még a létezésünk sem, ők egyszerűen, és praktikusan, csak folyamatosan szaporodni szeretnének, és ennek érdekében tesznek meg mindent lehetőségeik szerint. A szaporodásukhoz, helyhez kötöttségük miatt, közvetítőre van szükségük, és ezt a feladatot az idők kezdete óta, kevés kivétellel, az apró rovarok milliói végzik szintén nem szándékosan, de nagyon szorgalmasan. A szállongó rovarokat ugyancsak nagy ívben nem érdekli, hogy a virágok mennyire szépek, vagy illatosak, ők a virágporért, meg nektárért, nedvekért mennek, és a virágok színes szirmai merő tájékozódási pontok számukra, hogy a legjobb lelőhelyekre találjanak. Ráadásul a virágszirmok színét infravörös, az emberi szemmel nem látható tartományban érzékelik, mely teljesen eltérő az általunk észleltektől. A virágok tehát nem nekünk, hanem elsősorban a beporzó rovaroknak szépek és változatosak.
Igen, talán a teraszon, erkélyen, és a kertekben viruló virágaink nem éppen abban az értelemben boldogok mint mi a magunkat legfejlettebbeknek mondott vízfejűek, de talán apró
boldogságcsírák, érzelem kisülések mikroamperei futnak végig a virágzó vegetációnk egyszerű idegrendszerén amikor az éltető, melengető fénysugarakat érzékelik. Azonban semmilyen tudományos és áltudományos fejtegetés nem változtat azon a tényen, hogy önfeledten szeretünk gyönyörködni Isten és a világegyetem eme csodás teremtményeiben, és ők soha nem is okoznak, bár nem szándékosan, csalódást nekünk. Könnyen és önző módon gondolhatnánk, hogy mindez a színpompás szépségözön a kedvünkért teremtődött, a mi boldogításunkra jött létre, újra és újra minden tavasszal, a réteken, kertekben, vagy az üvegházakban, szakadatlan a mi kedvünkre és örömünkre nyílik olyan eszeveszett tündöklésben. Nagy önteltségünkben még a vélt személyes jóságunkat is a virágokkal próbáljuk igazolni, miszerint, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Többnyire igaz. Már egészen szerény lelkületű emberek is magas intenzitású vonzódást mutatnak a gyönyörűséges rózsák, violák, íriszek, nárciszok, szegfűk, orchideák végtelen módosulatai iránt, de vegyük figyelembe, hogy adott esetben, ünnepelt diktátorok is ugyanilyen érzékenységgel viszonyulhatnak. A virágok szeretete tehát egy bonyolult mélylélektani kérdés. Az első bökkenő pedig éppen ott van, hogy a virágokat és általában a növényeket egyáltalán nem érdeklik a mi lelki nyavalyáink, indulataink és szépelegéseink, de még a létezésünk sem, ők egyszerűen, és praktikusan, csak folyamatosan szaporodni szeretnének, és ennek érdekében tesznek meg mindent lehetőségeik szerint. A szaporodásukhoz, helyhez kötöttségük miatt, közvetítőre van szükségük, és ezt a feladatot az idők kezdete óta, kevés kivétellel, az apró rovarok milliói végzik szintén nem szándékosan, de nagyon szorgalmasan. A szállongó rovarokat ugyancsak nagy ívben nem érdekli, hogy a virágok mennyire szépek, vagy illatosak, ők a virágporért, meg nektárért, nedvekért mennek, és a virágok színes szirmai merő tájékozódási pontok számukra, hogy a legjobb lelőhelyekre találjanak. Ráadásul a virágszirmok színét infravörös, az emberi szemmel nem látható tartományban érzékelik, mely teljesen eltérő az általunk észleltektől. A virágok tehát nem nekünk, hanem elsősorban a beporzó rovaroknak szépek és változatosak.Honnan tudjuk, hogy nekünk is szépek? Hát sehonnan. A régi bölcsesség szerint, szép az ami érdek nélkül tetszik. Ez sem igaz teljesen, mert valakinek a giccs is tetszik, pedig az nem szép, legfeljebb csecse. Egy zsongítóan varázslatos virágözön a réten ámulatba ejtő, de nem hozzáértő művész keze által lerajzolva, megfestve vagy lefotózva szörnyen ízléstelen, negédes ömlengés lehet. Lásd a csendéletek és képeslapok csöpögő világát. Az emberiség tetemes, 
magát műveltnek és kulturáltnak mondott része is, rendszeresen boldogítja egymást csokornak nevezett, kötegelt haldokló virágokkal, kiváltképp az etikett és némi hódolat ürügyén. Igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy már ősidők óta használjuk a virágokat testékszerként, koszorúba fonva, hajba tűzve, vagy újszerűen gombjukba fűzve. Áhítattal és buzgón díszítjük velük lakásaink belső tereit, rendezzük őket különféle vázákba, főként a hölgyek, ösztönös vagy féltudományos alapon, esetleg az ikebana művészete szerint. Már a vázáknak is külön művészettörténete van. Kétségtelenül, a különféle vágott és cserepes növények egy kis természetet és friss energiát lopnak be néha sivár és elcsigázott otthonainkba, de az életterünket betöltő mesés illatuk sem mellékes. Egyes keleti népek a gasztronómiájukba is beépítve, sok virág szirmát díszítésül használják, illetve tápláléknak fogyasztják.
magát műveltnek és kulturáltnak mondott része is, rendszeresen boldogítja egymást csokornak nevezett, kötegelt haldokló virágokkal, kiváltképp az etikett és némi hódolat ürügyén. Igazságtalan lennék, ha nem említeném, hogy már ősidők óta használjuk a virágokat testékszerként, koszorúba fonva, hajba tűzve, vagy újszerűen gombjukba fűzve. Áhítattal és buzgón díszítjük velük lakásaink belső tereit, rendezzük őket különféle vázákba, főként a hölgyek, ösztönös vagy féltudományos alapon, esetleg az ikebana művészete szerint. Már a vázáknak is külön művészettörténete van. Kétségtelenül, a különféle vágott és cserepes növények egy kis természetet és friss energiát lopnak be néha sivár és elcsigázott otthonainkba, de az életterünket betöltő mesés illatuk sem mellékes. Egyes keleti népek a gasztronómiájukba is beépítve, sok virág szirmát díszítésül használják, illetve tápláléknak fogyasztják. Azt hiszem, nagy általánosságban elfogadható az a kijelentés, hogy aki a virágot szereti…
2010. június 25.
