Baljós felhők gyűlnek az amúgy is rapszodikus kora őszi égre, bár én ebből mit sem érzékelek a kellemes meleg lakásunkban. Élvezem a csukott ablakon bevetülő erőtlenül pislákoló napfényt, már napokon keresztül csak a vigasztalan eső dobolását hallgattuk, az utcára is akkor mentünk, ha muszáj volt és a fűtést is aktiválni kellett. Ilyenkor legjobb itthon, már aki megteheti, hogy itthon dolgozzon a kellemes klímájú szobában és ahogy múlik az idő fölöttem, egyre inkább szeretek a lakásban lenni, az otthonunkban, a várunkban, ha nem lenne muszáj, ki sem dugnám az orrom. Mert hát, teljesen igaz az a mondás, hogy – Az én házam az én váram. Az emberek, a családok többsége számára az életük erődítménye ez a vályogból, téglából, betonból, fából vagy bármiből emelt térbeli egység. Ez jelenti a világ legközvetlenebb, legélhetőbb, biztonságot, melegséget, és védelmet jelentő részét. Mint madárnak a fészke, vagy macinak a vacka, vagy a barlangja, az 
optimális biztonságot jelentő élettere. Bárki számára a legfontosabb kuckója, intim-szférája az a hely ahol naponta álomra hajtja a fejét, ahol felébred, ahol étkezik, szeretkezik, vagy a gyerekei buksi fejét simogatja, ahol a bútorai, holmijai, személyes kis tárgyai, ingóságai vannak, és úgy tűnik biztonságban van, az otthonában. Abban az otthonában, lakásában mely vagy a sajátja, vagy bérli, vagy szívességből lakik benne, de kizárhatja belőle a nemkívánatos külvilágot és belezárhatja a melegséget, a szeretetet, a gyerekek vidámságát, a család boldogságát, vagy épp a magány tisztességét. Ez a fészek az, ahol a munkahelyünket, és a shopingolást leszámítva legtöbbet tartózkodunk, amelyet kedvünk szerint, ízlésünknek megfelelően bútorokkal, szőnyegekkel, és egyéb személyes holmikkal berendezünk, esetleg belsőépítészt vagy lakberendezőt hívunk, ha nagyok az igényeink és vastag a pénztárcánk, hogy igazán kedvünk szerinti lakásban élhessünk. Az otthon persze, nem keletkezik csak úgy magától, sokszor egy élet, de akár több élet munkájának verejtékes eredménye, azaz valahogy létre kell hozni. Lehet vásárolni készen, meglehetősen széles választékból, különféle pénzügyi 
konstrukciókban újat, vagy használtat, vagy lehet építkezni hosszasan akár éveken keresztül mire tető alá kerül minden, de lehet örökölni is. Közben, vagy helyette alkalmasint időlegesen albérletben vagy rokonoknál lakni akár évekig is, de így vagy úgy majdnem mindenkinek van adott pillanatban valamilyen otthona. Aztán persze van akiknek nincs, nem is volt, vagy elvesztették, ráadásul tragikus hirtelenséggel, épp csak a saját életük maradt meg. Most nem azokra a szerencsétlenekre gondolok, akik valamilyen következetes önsorsrontás, vagy krónikusan módosult tudatállapotban átverés által vesztették el otthoni életterüket. Azokra gondolok most, akiket náluk magasabb erők, akár a természet, vagy szakszerűtlen emberi beavatkozás az ökológiába fosztott meg otthonuktól, és tett kiszolgáltatottá. Akiknek előző nap még fogalmuk sem volt, hogy másnap szó szerint földönfutóvá lesznek, és esetleg az életük is egy hajszálon függ, és sokan mások bele is halnak, még többen maradandó sérüléseket szereznek, a lelki traumán túl is. Sajnos nem az első és nem is az utolsó tömeges katasztrófa változtatja meg tragikusan az emberek életét, elvéve szinte mindenüket. Pompejitől (79.) Sevesoig (1976.), Bhopaltól (1984.) Csernobilig (1986.), Buffalo Creektől (1972.) Kolontárig (2010.), sorolhatnám oldalakon keresztül a tragédiák színtereit, eseményeit. A történelem egész folyamán, kataklizmák sora fosztotta meg az embereket otthonaiktól, és gyakran életüktől is. Az eset persze sokkal tragikusabb és fájóbb, ha emberi mulasztásból, felelőtlenségből esett, de az eredmény nagyon hasonló, otthonukat vesztett kétségbeesett emberek várnak valami megoldásra, kettétört életük helyreállítására.
optimális biztonságot jelentő élettere. Bárki számára a legfontosabb kuckója, intim-szférája az a hely ahol naponta álomra hajtja a fejét, ahol felébred, ahol étkezik, szeretkezik, vagy a gyerekei buksi fejét simogatja, ahol a bútorai, holmijai, személyes kis tárgyai, ingóságai vannak, és úgy tűnik biztonságban van, az otthonában. Abban az otthonában, lakásában mely vagy a sajátja, vagy bérli, vagy szívességből lakik benne, de kizárhatja belőle a nemkívánatos külvilágot és belezárhatja a melegséget, a szeretetet, a gyerekek vidámságát, a család boldogságát, vagy épp a magány tisztességét. Ez a fészek az, ahol a munkahelyünket, és a shopingolást leszámítva legtöbbet tartózkodunk, amelyet kedvünk szerint, ízlésünknek megfelelően bútorokkal, szőnyegekkel, és egyéb személyes holmikkal berendezünk, esetleg belsőépítészt vagy lakberendezőt hívunk, ha nagyok az igényeink és vastag a pénztárcánk, hogy igazán kedvünk szerinti lakásban élhessünk. Az otthon persze, nem keletkezik csak úgy magától, sokszor egy élet, de akár több élet munkájának verejtékes eredménye, azaz valahogy létre kell hozni. Lehet vásárolni készen, meglehetősen széles választékból, különféle pénzügyi konstrukciókban újat, vagy használtat, vagy lehet építkezni hosszasan akár éveken keresztül mire tető alá kerül minden, de lehet örökölni is. Közben, vagy helyette alkalmasint időlegesen albérletben vagy rokonoknál lakni akár évekig is, de így vagy úgy majdnem mindenkinek van adott pillanatban valamilyen otthona. Aztán persze van akiknek nincs, nem is volt, vagy elvesztették, ráadásul tragikus hirtelenséggel, épp csak a saját életük maradt meg. Most nem azokra a szerencsétlenekre gondolok, akik valamilyen következetes önsorsrontás, vagy krónikusan módosult tudatállapotban átverés által vesztették el otthoni életterüket. Azokra gondolok most, akiket náluk magasabb erők, akár a természet, vagy szakszerűtlen emberi beavatkozás az ökológiába fosztott meg otthonuktól, és tett kiszolgáltatottá. Akiknek előző nap még fogalmuk sem volt, hogy másnap szó szerint földönfutóvá lesznek, és esetleg az életük is egy hajszálon függ, és sokan mások bele is halnak, még többen maradandó sérüléseket szereznek, a lelki traumán túl is. Sajnos nem az első és nem is az utolsó tömeges katasztrófa változtatja meg tragikusan az emberek életét, elvéve szinte mindenüket. Pompejitől (79.) Sevesoig (1976.), Bhopaltól (1984.) Csernobilig (1986.), Buffalo Creektől (1972.) Kolontárig (2010.), sorolhatnám oldalakon keresztül a tragédiák színtereit, eseményeit. A történelem egész folyamán, kataklizmák sora fosztotta meg az embereket otthonaiktól, és gyakran életüktől is. Az eset persze sokkal tragikusabb és fájóbb, ha emberi mulasztásból, felelőtlenségből esett, de az eredmény nagyon hasonló, otthonukat vesztett kétségbeesett emberek várnak valami megoldásra, kettétört életük helyreállítására.
Nem kívánnám színesen ecsetelni a tragédiák szörnyű képeit, leírásait a földönfutók megtört arcát és könnyeit, éppen eleget mutat itthon és világszerte a média főműsoridőben. Meleg otthonunkból tehetetlenül nézem a hírekben a megmásíthatatlant, a kés megáll a kezemben, a falat a torkomon akad a döbbenettől és a részvéttől. Pár forinttal talán én is segíthetek, de ennél azért több és más kell, és van amit soha nem lehet pótolni.Az én házam az én váram – sajnos eléggé törékeny bölcsesség. Aztán látom a szélesedő összefogást, az éledő segítőkészséget, és némileg megkönnyebbülök, de nem tudom elképzelni mit csinálnék ha az otthonomat én is elveszteném. A világomtól fosztatnék meg.
Mert az én házam az otthonom, az én váram.
2010. október 09.
