A jogi procedúrák után büszkén csörgethettük a kulcsokat a zsebünkben. Egy szem felnőtt csemetémet illeti a szerencse, neki keresgéltünk egy kifejezetten kislakást, ez volt a határozott kívánsága, pénzügyileg is ez volt reális. Tinédzser kora óta gyűjtögette a pénzét egy ilyen célra szolgáló banki konstrukcióban. A nagy örömöt, hogy végre megtaláltuk az igazit, beárnyékolta, hogy a látvány némileg lehangoló volt, már ami a belső amortizációt illeti. Még jó, hogy bútorokkal egyenlőre nem kellett bajlódni, de egy lelakott, üres lakás illő rendbehozatala, így is bőven ad feladatot. Nem tudok igazán jó hasonlatot mondani, de mintha valaki csokoládétortákat kent volna szét módszeresen itt-ott a falakra, talán egy amatőr 
festőművész alvajáró cukrász lakott itt előzőleg. A szomszédok szerint változatos és izgalmas személyiségű albérlők adták egymásnak időnként a fényes rézkilincset. Mind közül az említett csokiművész volt a nyerő. A szaniterek is pókhálósakká váltak az ezer apró repedéstől, a konyhabútor százas csavarokkal volt helyenként megbarmolva, hogy szét ne essen. Na, de ennek most már vége, de legalábbis a lepusztult állapotnak, teszünk róla, hogy a szülő anyja vagy kivitelezője se ismerjen rá. A kégli alaprajzi beosztása kitűnő, 37 négyzetméteren aligha lehet jobbat kívánni. Hatalmas délre néző ablakok, fényben nincs hiány. Nyolcvanas évek végén épült, így a konstrukció és a gépészet viszonylag korszerű, és gondos sminkeléssel újjá varázsolható. Az infrastruktúra kiváló, a tömegközlekedéssel 
való kapcsolat optimális, a lépcsőn a sokadikra pedig nem a görcs rángat, hanem flancos hi tech lift repít fel minket az emeletre. Nem is tudom miért beszélek többes számban, hiszen a csemetémé a dicsőség és a tevékeny birtokba vevés, és a használat joga is. Bele is vetette magát, barátokkal, rokonokkal és ismerősökkel karöltve, amíg mi nyaraltunk, nekiesett kivakarni a lakást a múlt nyomaiból, és a konyhai munkalapot is, a mosogatótállal együtt, elég ügyesen lecserélték. Persze én sem maradtam ki a buliból, még a Tisza-parti élmények ott kavarogtak a fejemben amikor nekiláttam a tervezésnek, és összekészítettem a szerszámos ládámat, hogy kivegyem a részem a kreatív folyamatból. Még jó, hogy lakberendező is vagyok, nem mintha gyermekemnek nem lennének jók az elképzelései, de én adom a szakszerűséget, és sok mindent meg tudok tenni saját kezűleg, mely anyagilag sem hátrány. A lakás ára önmagában leszívta a kasszát, egyenlőre csak szűken lehet táncolni. A bútorok egy részét, házilag adjuk 
össze, asztalt, polcokat tudok készíteni, vagy másból átalakítani. A nem kifejezetten szakipari tevékenységet és speciális eszközöket igénylő feladat többnyire rám vár, mint a villanykapcsolók és konnektorok egységes újakra cserélése, a csillárok, lámpák, karnisok felszerelése, de még a függönyvarrás is. A teljes kifestést egy jó ismerős vállalta, én csak a színkeverésbe folytam bele. Ötleteink kiválóak vannak és készítettem gyönyörű színes, számítógépes látványterveket is, de egyenlőre vannak korlátaink. Például az, hogy gyermekem talán mégsem szándékozna, átmeneti időre, birtokba venni a fészkét, hanem úgy gondolja, hogy pénzkereset céljából kiadná albérletbe, és úgy nem kell ekkora flanc. Ebben a kérdésben természetesen ő dönt, de félő, hogy a lakók majd megint kifektetik a lakást és kezdhetjük az egészet előröl. Akárhogy is lesz, mindannyiunk életében ritka, de izgalmas feladat egy ilyen fészkes rakás.2009. szeptember 20.
