kertitörpe boltban vettem, volt extra méret is, lazán támaszkodom a nyitott erkélyajtó nyílásában és elképedve bámulom a kinti vegetációt. Szinte hallom, ahogy osztódnak a sejtek, sarjadnak a friss élénkzöld levelek, és a bimbók, hogy meghasadva csodás virágba boruljanak. Az erkélyen a növényeink kifolynak a cserepekből és a balkonládákból, mint egy zöld zuhatag. Vérvörös muskátlik és habfehér petúniák meredeznek büszkén sorakozva, délceg tuják karéjában. Szecessziós hajnalkák mellbevágó kékjei világítanak a dzsungel sűrűjéből. A büdöske sárgás rozsdás virágocskái mint kíváncsi periszkópok bukkannak fel a levélóceánból. A földöntúli megjelenésű bordó kakasvirág ma elfelejtett kukorékolni, sápadtan lógatja virágait, úgy látszik ő már tud valamit a közeledő őszről. Egyedül a csodás, egy szem cserepes hibiszkuszunkat, melyet még az idei, valódi tavaszon ajándékba kaptunk, vittük be este az 
éjszakai hideg elől, hisz érzékeny, meleget igénylő növény. Hihetetlen szoftver van benne, alig egy méteres létére, naponta ontja folyamatosan az öt, hat, hét, nyolc lélegzetelállítóan szép és óriási tölcséres virágait, bimbói futószalagon bomlanak. Fél (vagy egy?) füllel hallom a háttérben a rádió reggeli karattyolását, ma huszonhét fok Celsiusra is számíthatunk. Fürdőruhát és naptejet ne felejtsünk el vinni magunkkal, de az éjszakai csillagos égre való tekintettel kissé cidris a hajnal, így aki korán kel és indul munkába, vagy éppen haza, annak a kiskabát sem árt. Hiába, ez az indián nyár. Hallom is a vérfagyasztó csatakiáltásokat, de hamar megnyugszom, mert csak a kukások és az úrvezetők üvöltöznek egymásnak a reggeli, élénkülő városi forgalomban. A madarak most valamitől kussolnak, talán a rövidlátó nyugdíjasok a kenyérmorzsás zacskókat összekeverték a nyugtató tablettákéval. Gondolom a költöző fajták, már rég elindultak délre az anyjuk várja őket valahol. A lenti park fái sem nagyon foglalkoznak a naptár vészjósló ugrásaival, és az ősz hivatalos beköszöntével, állhatatosan büszkélkednek zöld 
lombkoronájukkal és elnézően állják a kutyusok adakozásait. Csak a figyelmes szemlélő látja meg az imitt-amott színesbe hajló, száradó leveleket. Persze nem minden fa és bokor tudatáig jut el egy időben, hogy vége a nyárnak, sőt lassan az indiánnyárnak is, és sárgulni, meg barnulni kellene, így van egy kellemes eltolódás, és ebből következő színes, festői tarkaság uralkodik mindenütt a természetben. A képzőművészek is szívesen választanak tájkép témát ilyenkor maguknak, hisz végtelen kavalkádja kavarog a színeknek. A reggel minálunk, egyébként is a növényeké, általában ők kapnak először inni, csak utána ülünk mi asztalhoz früstükölni (reggelizni). Nem túl nehéz a dolgunk, mert csak az erkélyen és a gangon van némi ősvadon, nagyjából az egész úgy tizenöt méter, akinek kertes háza van, nyilván nagyobb dimenziókban gondolkozik. Nálunk négy öt locsolókanna víz bőséggel elegendő. Lassan ocsúdom az ámulatból, hallom a párom már a gangon itatja a kertet és a szomszéd hat kilós karthauzi kék macskáját, én addig felöltözöm és elkészítem a reggelit, aztán indulunk sétálni, meg esetleg néhány apróságot elintézni, bevásárolni. Ha lehet, kisebb távolságokra gyalog megyünk az éltető napsütésben. Élvezzük ki ezt a kései tavaszt, ebben az évben, még egyszer utoljára.2009. szeptember 22.
