A téma az utcán hever, mondják, de az enyém nem hever, hanem inkább üldögél, de leginkább kertészkedik. Ember az, tetőtől talpig, méghozzá tevékeny és hajthatatlan, a magának kiosztott és kialakított világában, itt a nagyvárosi nagy körút egy kicsinyke szakaszán. Nemrég figyeltem fel rá, ahogy a rendszeres és nem kényszeres délelőtti bevásárló egészségügyi sétáimat tettem.
Igazából mégsem az embert láttam meg először, hiszen már megmásíthatatlanul megszokott utcai látvány a falzugokban üldögélő, heverésző otthontalanok serege, hanem azokat az esetlenül is csodás kis virágos kertecskéket, melyek a járda szélén, a fák körül virulnak ingerkedve. Nem minden körúti fának a töve van ellátva díszes öntöttvas ráccsal ahol öntözni lehet és az éltető esővíz is becsorog. Néhány ilyen kis szabad tenyérnyi felületet ültetett be egy gondos kéz különféle kerti dísznövényekkel, virágokkal, a járda egy rövid szakaszán, egy újságosbódé és egy gyalogátkelő között. Egy gyakorlott kertészkedő szemével lehet, igencsak szerények és hevenyészettek ezek a kis oázisok, de a mindenhol leaszfaltozott és a forgalomtól dübörgő utcakép közepette merőben szokatlan és lélekemelő látvány. Még arra is hangsúlyt helyezett a titokzatos kertész, hogy a szélét, szép kerek folyami kövekkel rakja ki, ahogy nálunk falun a nagyanyám szokta a virágágyakat. Idővel rájöttem, hogy ezek nem csak holmi körúti kertecskék, hanem szorgalmas alkotója otthonának szerves részei. Szándékosan nem említek konkrét helyet és nevet, mert bárhol is lehetne ez a számunkra egyetlen Glóbuson, inkább magát a jelenséget kerülgetném, és azt is speciális szempontból, ez pedig az otthonteremtés. Meg egyébként sem vagyok sem hírügynökség, sem kereskedelmi tv vagy rádió, hogy itt uborka szezonban gyártsak nem létező szenzációkat. Mert sajnos nem szenzációs ez az eset, az emberiség egy jó része kényszerül erre a sajátos életmódra, az egyébként már elfogadottnak és hagyományosnak tekinthető városi életformán belül. Amitől különleges és eltérő, hogy alkalmi kertészünk hajléktalanságában is megőrzi környezetalkotó kreativitását, és emberi tartását. Nem kívánok szociológiai és urbanisztikai fejtegetésekbe sem bonyolódni, nem is a feladatom, maradnék a kaptafánál, azaz a lakberendezési vonatkozásoknál. Nem mondom, én is dobtam egy hátast amikor otthonteremtési szempontból kezdtem vizsgálni az esetet, mert mégiscsak fából vaskarika egy hajléktalan hajlékáról elmélkedni. A büszke tulajdonos egy üzlet vörös márványlépcsőjén üldögél, ez fedetlen otthonának a nappalija és étkezője is, onnan szemléli birodalmát. Az egy cseppet sem zavarja, hogy tülekedő, rohanó járókelők tömegei vonulnak át, keresztül kasul az előszobáján, közte és a kiskertjei között. Bölcs mosollyal és a sokat látottak fölényességével néz el a fejük felett valahova a távolba. Ruházata a körülményekhez képest rendezett, arca borotvált, haja ápolt, ittasnak még nem láttam. Később megtudtam, hogy tengerész volt, haditengerész, kiképzőtiszt. Kemény ember, most sem hagyja magát legyűrni. Otthontalanul, keresett magának egy otthont, egy hajót, ahol ő a fedélzetmester, ahol rendet tart, és két kezével sajátos szépséget is teremt. Ideje mint a tenger, és az övé a végtelen látóhatár, mely ugyan most a nagy házaktól nem látszik, de ez lényegtelen részletkérdés. Konyhára nincs szüksége, forró kávéval, élelemmel a környező boltok ellátják, némi kis takarítás és egyéb apró munkákért cserébe. Néha kicsit vacakol a régi gyomorfekélye, de ez nem érdekfeszítő az adott helyzetben. A bezártságot nem bírja, csak tisztálkodni és szükséges dolgokra jár be fedett épületbe. Borzongva és libabőrösen hallgatom, hogy tavaly télen is itt aludt a csillagos hálószobájában egy hálózsákba burkolózva. Hiába, ennyit tesz a kemény kiképzés. Otthonának alapterülete rendkívül rugalmas, beleintegrálódik a város közterületébe, a falakat kedve szerint képzeli el és tologatja. A megfelelő világítást az anyatermészet, és a néha pislákoló közvilágítás szolgáltatja. Hamarosan azonban közeledik a késő ősz, majd utána a tél, és nehéz idők jönnek a kiskertre a körúton.
Igazából mégsem az embert láttam meg először, hiszen már megmásíthatatlanul megszokott utcai látvány a falzugokban üldögélő, heverésző otthontalanok serege, hanem azokat az esetlenül is csodás kis virágos kertecskéket, melyek a járda szélén, a fák körül virulnak ingerkedve. Nem minden körúti fának a töve van ellátva díszes öntöttvas ráccsal ahol öntözni lehet és az éltető esővíz is becsorog. Néhány ilyen kis szabad tenyérnyi felületet ültetett be egy gondos kéz különféle kerti dísznövényekkel, virágokkal, a járda egy rövid szakaszán, egy újságosbódé és egy gyalogátkelő között. Egy gyakorlott kertészkedő szemével lehet, igencsak szerények és hevenyészettek ezek a kis oázisok, de a mindenhol leaszfaltozott és a forgalomtól dübörgő utcakép közepette merőben szokatlan és lélekemelő látvány. Még arra is hangsúlyt helyezett a titokzatos kertész, hogy a szélét, szép kerek folyami kövekkel rakja ki, ahogy nálunk falun a nagyanyám szokta a virágágyakat. Idővel rájöttem, hogy ezek nem csak holmi körúti kertecskék, hanem szorgalmas alkotója otthonának szerves részei. Szándékosan nem említek konkrét helyet és nevet, mert bárhol is lehetne ez a számunkra egyetlen Glóbuson, inkább magát a jelenséget kerülgetném, és azt is speciális szempontból, ez pedig az otthonteremtés. Meg egyébként sem vagyok sem hírügynökség, sem kereskedelmi tv vagy rádió, hogy itt uborka szezonban gyártsak nem létező szenzációkat. Mert sajnos nem szenzációs ez az eset, az emberiség egy jó része kényszerül erre a sajátos életmódra, az egyébként már elfogadottnak és hagyományosnak tekinthető városi életformán belül. Amitől különleges és eltérő, hogy alkalmi kertészünk hajléktalanságában is megőrzi környezetalkotó kreativitását, és emberi tartását. Nem kívánok szociológiai és urbanisztikai fejtegetésekbe sem bonyolódni, nem is a feladatom, maradnék a kaptafánál, azaz a lakberendezési vonatkozásoknál. Nem mondom, én is dobtam egy hátast amikor otthonteremtési szempontból kezdtem vizsgálni az esetet, mert mégiscsak fából vaskarika egy hajléktalan hajlékáról elmélkedni. A büszke tulajdonos egy üzlet vörös márványlépcsőjén üldögél, ez fedetlen otthonának a nappalija és étkezője is, onnan szemléli birodalmát. Az egy cseppet sem zavarja, hogy tülekedő, rohanó járókelők tömegei vonulnak át, keresztül kasul az előszobáján, közte és a kiskertjei között. Bölcs mosollyal és a sokat látottak fölényességével néz el a fejük felett valahova a távolba. Ruházata a körülményekhez képest rendezett, arca borotvált, haja ápolt, ittasnak még nem láttam. Később megtudtam, hogy tengerész volt, haditengerész, kiképzőtiszt. Kemény ember, most sem hagyja magát legyűrni. Otthontalanul, keresett magának egy otthont, egy hajót, ahol ő a fedélzetmester, ahol rendet tart, és két kezével sajátos szépséget is teremt. Ideje mint a tenger, és az övé a végtelen látóhatár, mely ugyan most a nagy házaktól nem látszik, de ez lényegtelen részletkérdés. Konyhára nincs szüksége, forró kávéval, élelemmel a környező boltok ellátják, némi kis takarítás és egyéb apró munkákért cserébe. Néha kicsit vacakol a régi gyomorfekélye, de ez nem érdekfeszítő az adott helyzetben. A bezártságot nem bírja, csak tisztálkodni és szükséges dolgokra jár be fedett épületbe. Borzongva és libabőrösen hallgatom, hogy tavaly télen is itt aludt a csillagos hálószobájában egy hálózsákba burkolózva. Hiába, ennyit tesz a kemény kiképzés. Otthonának alapterülete rendkívül rugalmas, beleintegrálódik a város közterületébe, a falakat kedve szerint képzeli el és tologatja. A megfelelő világítást az anyatermészet, és a néha pislákoló közvilágítás szolgáltatja. Hamarosan azonban közeledik a késő ősz, majd utána a tél, és nehéz idők jönnek a kiskertre a körúton.
2009. október 01.