Az eső vigasztalanul dobol a horganylemezes ablakpárkányon, az ég ólomszürke, napsugaraknak esélye sincs elérni a földet. A szél vadul tépi a még mindig zöldülő elképedt muskátlikat a balkonládákban, az idén még nem láttak ilyen zord reggelt. Kétségbeesetten kapaszkodnak a földjükbe. Most már tényleg itt az ősz, átmenet nélkül zuhant a nyakunkba, pár napja még rövidujjúban lehetett rohangálni, most meg a csizmák a kabátok és a szkafanderek is előkerülnek.
Tegnap már országosan esett, láttam a műholdkép szürke pacáját a neten, a Kárpát-medence
felett. No de nem időjárás jelentésre szerződtem, különben sincs időm nagyon keseregni, ma sok lesz a dolog itthon. Össze kell kapni magunkat, ki kell szaladni a piacra, meg a közértbe, vendégek jönnek ebédre, ha csak a szél el nem sodorja őket Újfundland felé. A húst és a fontosabb dolgokat, ugyan már tegnap megvettem, de van még ami lemaradt, meg hát kell friss kenyér, tej is magunknak, és gyümölcs, meg néhány apróság. A lakásban pedig rendet kell csinálni, a hét közbeni lazaság nyomait eltüntetni, néha erre is jók a látogatók, ösztönzőleg hatnak a takarító izmainkra. Nem lesznek úgymond flancos emberek, legközelebbi rokonság, nem csinálunk túl nagy parádét, de azért megadjuk a módját, már csak a magunk kedvéért is. Hát először is az ízletes ételsorral, aztán és nem utolsó sorban a terítéssel. Ez utóbbiról szeretnék csepegtetni néhány gondolatot. Amikor a lakás legnagyobb szobájában, a nappaliban, funkcióváltással létrehoztam a konyha étkező dolgozó helyiséget, nagyszerű lehetőség nyílt egy igazán méretes és kényelmes étkezőasztal elhelyezésére. Magam készítettem tömör fából és mély sárgára 
pácoltam. Ez lett a lakás szíve, leteríteni abrosszal ritkán szoktuk. Gyerekkoromban a szép tiszta viaszosvászon volt a módi, még vasárnap is, talán csak egészen nagy ünnepen tettek textíliát. Én ez előbbit nagyon szerettem, most is párás szemekkel nosztalgiázom, ha ilyet látok. Később városon, anyám majdnem mindig tett abroszt, ünnepen damasztot, szerette megadni a módját, még rendszeresen gyertya is került az asztalra a féltett és ritkábban használt aranyszélű tányérok mellé. Ezt egy egyszerűbb, bensőségesebb ebéd vagy vacsora kedvéért is elkövette. Két fogásnál több nem nagyon volt szokás, a leves és a főétel után, a többnyire házi süteményféle élvezete már külön, a főétkezésen kívüli program volt, kávét meg nem ittunk. Előétel sem dívott arrafelé, csak a jó házi húsleves után illeszkedett egy közbülső menü, a forró, remegő friss, csontos főtthusi élvezetes csócsálgatása, tormával, mustárral, vagy csak úgy egyszerűen megsózva magában, leveszöldséggel. Így aztán a teríték sem volt túl komplikált, személyenként a mélytányér, alatta a lapostányérral, jobbról, kívül az evőkanál mellette a kés, élével befelé, a tányér balján a villa, kívül mellette a szalvéta. Balkezeseknek ugyanez fordítva. Mivel különösebben nem voltunk italozós család, a poharak dolgát sem komplikáltuk, a családi szőlőből csordogáló kevéske könnyű tájbor, alkalmanként egy kis vizespohárból volt a legélvezetesebb. A jelenlegi életemben is hasonló mintát követünk. Az említett szép nagy design asztalunkat azonban egyszerűen nincs szívem bármivel letakarni, a terítéshez, az áttetsző műanyag alátéteket kedveljük legjobban. Nagy ünnepeken azért mi is feltesszük valamelyik nagy terítőt. Az újabban nagyon divatos, és szerintem öncélú, túlzottan finomkodó asztalközepet 
azonban soha nem használunk, az ételnek van ott igazán a helye. A kínaiak például forgó polcokat tesznek középre megrakva finomságokkal, melyekről mindenki könnyen elér mindent. Ez már igen! A virágokat én amúgy is jobb szeretem cserépben, a kertben és a mezőn, saját földjükben látni. Persze egy nagy protokoll fogadáson némileg megbocsájtható, hogy burjánzó virágágyás van gyűjtögető méhecskékkel az asztalok közepén, úgyis minden adagot a pincérek hoznak. No, de nem akarom elfecsegni az időt, indulnunk kell a piacra, aztán főzünk, és talán kivasaljuk valamelyik abroszt, hogy legyen délben terülj asztalkánk.
Tegnap már országosan esett, láttam a műholdkép szürke pacáját a neten, a Kárpát-medence
felett. No de nem időjárás jelentésre szerződtem, különben sincs időm nagyon keseregni, ma sok lesz a dolog itthon. Össze kell kapni magunkat, ki kell szaladni a piacra, meg a közértbe, vendégek jönnek ebédre, ha csak a szél el nem sodorja őket Újfundland felé. A húst és a fontosabb dolgokat, ugyan már tegnap megvettem, de van még ami lemaradt, meg hát kell friss kenyér, tej is magunknak, és gyümölcs, meg néhány apróság. A lakásban pedig rendet kell csinálni, a hét közbeni lazaság nyomait eltüntetni, néha erre is jók a látogatók, ösztönzőleg hatnak a takarító izmainkra. Nem lesznek úgymond flancos emberek, legközelebbi rokonság, nem csinálunk túl nagy parádét, de azért megadjuk a módját, már csak a magunk kedvéért is. Hát először is az ízletes ételsorral, aztán és nem utolsó sorban a terítéssel. Ez utóbbiról szeretnék csepegtetni néhány gondolatot. Amikor a lakás legnagyobb szobájában, a nappaliban, funkcióváltással létrehoztam a konyha étkező dolgozó helyiséget, nagyszerű lehetőség nyílt egy igazán méretes és kényelmes étkezőasztal elhelyezésére. Magam készítettem tömör fából és mély sárgára pácoltam. Ez lett a lakás szíve, leteríteni abrosszal ritkán szoktuk. Gyerekkoromban a szép tiszta viaszosvászon volt a módi, még vasárnap is, talán csak egészen nagy ünnepen tettek textíliát. Én ez előbbit nagyon szerettem, most is párás szemekkel nosztalgiázom, ha ilyet látok. Később városon, anyám majdnem mindig tett abroszt, ünnepen damasztot, szerette megadni a módját, még rendszeresen gyertya is került az asztalra a féltett és ritkábban használt aranyszélű tányérok mellé. Ezt egy egyszerűbb, bensőségesebb ebéd vagy vacsora kedvéért is elkövette. Két fogásnál több nem nagyon volt szokás, a leves és a főétel után, a többnyire házi süteményféle élvezete már külön, a főétkezésen kívüli program volt, kávét meg nem ittunk. Előétel sem dívott arrafelé, csak a jó házi húsleves után illeszkedett egy közbülső menü, a forró, remegő friss, csontos főtthusi élvezetes csócsálgatása, tormával, mustárral, vagy csak úgy egyszerűen megsózva magában, leveszöldséggel. Így aztán a teríték sem volt túl komplikált, személyenként a mélytányér, alatta a lapostányérral, jobbról, kívül az evőkanál mellette a kés, élével befelé, a tányér balján a villa, kívül mellette a szalvéta. Balkezeseknek ugyanez fordítva. Mivel különösebben nem voltunk italozós család, a poharak dolgát sem komplikáltuk, a családi szőlőből csordogáló kevéske könnyű tájbor, alkalmanként egy kis vizespohárból volt a legélvezetesebb. A jelenlegi életemben is hasonló mintát követünk. Az említett szép nagy design asztalunkat azonban egyszerűen nincs szívem bármivel letakarni, a terítéshez, az áttetsző műanyag alátéteket kedveljük legjobban. Nagy ünnepeken azért mi is feltesszük valamelyik nagy terítőt. Az újabban nagyon divatos, és szerintem öncélú, túlzottan finomkodó asztalközepet azonban soha nem használunk, az ételnek van ott igazán a helye. A kínaiak például forgó polcokat tesznek középre megrakva finomságokkal, melyekről mindenki könnyen elér mindent. Ez már igen! A virágokat én amúgy is jobb szeretem cserépben, a kertben és a mezőn, saját földjükben látni. Persze egy nagy protokoll fogadáson némileg megbocsájtható, hogy burjánzó virágágyás van gyűjtögető méhecskékkel az asztalok közepén, úgyis minden adagot a pincérek hoznak. No, de nem akarom elfecsegni az időt, indulnunk kell a piacra, aztán főzünk, és talán kivasaljuk valamelyik abroszt, hogy legyen délben terülj asztalkánk.2009. október 14.
