Tikk takk, majd kitty ketty, és így megy ez végtelenségig, mondhatnám, az idők végezetéig amíg a szerkezet bírja cérnával, netán fogaskerékkel. Átlagos este villanyoltás után, már ki ki elhelyezkedett kedvenc alvási pozitúrájában, én leginkább oldalt, hogy csökkentsem a horkolás lehetőségét. Fekszem mélán az ágyon, és hallgatom az óra szakadatlan és könyörtelen neszezését.
Másokhoz hasonlóan még ilyenkor csengenek le bennem a nap eseményei, az esetleges
megoldott vagy meg nem oldott stresszhelyzetek. Ebben az alfa közeli állapotban fogalmazódnak meg tervek, azokhoz megoldások, vagy éppen valami valami jó zaftos dologra gondolva húzódik mosolyra a szám. Lehunyt szemhéjam vetítővásznán színes képek peregnek, és zenei aláfestésnek a vekker nyomja a technót szakadatlan. Nem mindig hallom, csak, ha éppen odafigyelek, gondolom mindenki ismeri ezt a jelenséget. Ha az ember vagy épp az asszony elkezd kagylózni, főképp az éjszakai csendben, akkor nem akar a monoton zaj a hallójárataiból kimászni, sőt egyre erősebbnek és tolakodóbbnak tűnik. Ilyenkor, ha a éppen megmenekül a baltától a falióra akkor sebtiben átkerül a másik szobába, vagy a mellékhelyiségbe, a vekker 
meg megy a hetedik dunna vagy párna alá. A hálószobába ezért, egy kis műanyag minivekkert vettünk, egy utcai árustól, ez nem harsogja úgy az idő megállíthatatlan és kegyetlen múlását, csak szerényen és bocsánatkérően ketyerészik. Szükség van rá, mert amúgy kiváló ébresztő, az eszement hangjával, a holtak is erre ugrálnak a Kerepesi temetőben. Aztán nem is említettem még a lidérces kalandomat, amikor régebben alvóvendég voltam valahol, egy régi polgári lakásban, ahol a nagy falióra szabályos időközönként rázendített a harangjátékra, reggelre kész idegroncs voltam, hordágyon vittek reggelizni. A háziak persze édesdeden szunyáltak mint a lőtt medve. Szerintem így tartották távol az alvóvendégeket, nem is mentem többet oda. Ettől függetlenül szeretem az órákat, a hagyományos mechanikust és az ezerféle apró trükköt tudó digitális verziókat is, habár ez utóbbiakat talán jobban. Lehet falra 
akasztható, vagy előkelősködő kandallóóra, de a mindenféle karórák és ide-oda beépített időmérők is felizgatnak. Nem gyűjtöm őket, de a lakás minden helyiségében, a wc-t kivéve (majd lesz), van legalább egy ketyegő. Úgy érzem egy fontos és állandó tárgya a lakberendezésnek. Úgy is mondhatnám, hogy a falióra öltöztet. Egy megfelelő stílusú faliórával, vagy állóórával már félig be is van rendezve egy szoba. Utána már csak a kiegészítőket kell ide oda letenni, mint szőnyeg, kanapé meg fotelek, hogy mást ne soroljak, és már kész is az enteriőr. Néha amikor elmélyülten dolgozom, vagy gondolkozom, és a gondolataim báránykái a képzelet mezeire tévednek, akkor az órák emlékeztetnek arra, hogy a világ nem állt meg, valami valahol a valóságban is történik, és a jelen így vagy úgy, de halad előre. A számítógépem monitorán is ott 
lebeg mindenek felett egy szép virtuális óra, melyre mindig rátéved a tekintetem. Nekem, valahogy biztonságérzetet ad. Van, hogy a városba menve, elfelejtem feltenni a kedvenc digitális karórámat, amit útközben veszek észre, ilyenkor teljesen idiótának és elveszettnek érzem magam, pedig a zsebemben ott van a mobilom, de az más. Gyerekkorom óta hordok karórát, és ha nincs rajtam, olyan mintha nem lennék teljesen felöltözve. Úri ember meg mégsem mehet hiányos ruházatban emberek közé. Apropó város, szeretem a mindenféle toronyórákat, meg utcai és sarki órákat is, feltéve, ha működnek. Találkozunk az óránál! -, ahogy a régi szöveg is mondja, de minden randinak vége szakad egyszer. A hosszú séta után ágyba bújunk, mással vagy egyedül, és próbálunk végül egy jót aludni. Én is most fordulok a másik, nemhorkolós felemre, és a tudatom utolsó szálával még hallom, hogy tikk takk, majd kitty ketty.
Másokhoz hasonlóan még ilyenkor csengenek le bennem a nap eseményei, az esetleges
megoldott vagy meg nem oldott stresszhelyzetek. Ebben az alfa közeli állapotban fogalmazódnak meg tervek, azokhoz megoldások, vagy éppen valami valami jó zaftos dologra gondolva húzódik mosolyra a szám. Lehunyt szemhéjam vetítővásznán színes képek peregnek, és zenei aláfestésnek a vekker nyomja a technót szakadatlan. Nem mindig hallom, csak, ha éppen odafigyelek, gondolom mindenki ismeri ezt a jelenséget. Ha az ember vagy épp az asszony elkezd kagylózni, főképp az éjszakai csendben, akkor nem akar a monoton zaj a hallójárataiból kimászni, sőt egyre erősebbnek és tolakodóbbnak tűnik. Ilyenkor, ha a éppen megmenekül a baltától a falióra akkor sebtiben átkerül a másik szobába, vagy a mellékhelyiségbe, a vekker 
meg megy a hetedik dunna vagy párna alá. A hálószobába ezért, egy kis műanyag minivekkert vettünk, egy utcai árustól, ez nem harsogja úgy az idő megállíthatatlan és kegyetlen múlását, csak szerényen és bocsánatkérően ketyerészik. Szükség van rá, mert amúgy kiváló ébresztő, az eszement hangjával, a holtak is erre ugrálnak a Kerepesi temetőben. Aztán nem is említettem még a lidérces kalandomat, amikor régebben alvóvendég voltam valahol, egy régi polgári lakásban, ahol a nagy falióra szabályos időközönként rázendített a harangjátékra, reggelre kész idegroncs voltam, hordágyon vittek reggelizni. A háziak persze édesdeden szunyáltak mint a lőtt medve. Szerintem így tartották távol az alvóvendégeket, nem is mentem többet oda. Ettől függetlenül szeretem az órákat, a hagyományos mechanikust és az ezerféle apró trükköt tudó digitális verziókat is, habár ez utóbbiakat talán jobban. Lehet falra akasztható, vagy előkelősködő kandallóóra, de a mindenféle karórák és ide-oda beépített időmérők is felizgatnak. Nem gyűjtöm őket, de a lakás minden helyiségében, a wc-t kivéve (majd lesz), van legalább egy ketyegő. Úgy érzem egy fontos és állandó tárgya a lakberendezésnek. Úgy is mondhatnám, hogy a falióra öltöztet. Egy megfelelő stílusú faliórával, vagy állóórával már félig be is van rendezve egy szoba. Utána már csak a kiegészítőket kell ide oda letenni, mint szőnyeg, kanapé meg fotelek, hogy mást ne soroljak, és már kész is az enteriőr. Néha amikor elmélyülten dolgozom, vagy gondolkozom, és a gondolataim báránykái a képzelet mezeire tévednek, akkor az órák emlékeztetnek arra, hogy a világ nem állt meg, valami valahol a valóságban is történik, és a jelen így vagy úgy, de halad előre. A számítógépem monitorán is ott 
lebeg mindenek felett egy szép virtuális óra, melyre mindig rátéved a tekintetem. Nekem, valahogy biztonságérzetet ad. Van, hogy a városba menve, elfelejtem feltenni a kedvenc digitális karórámat, amit útközben veszek észre, ilyenkor teljesen idiótának és elveszettnek érzem magam, pedig a zsebemben ott van a mobilom, de az más. Gyerekkorom óta hordok karórát, és ha nincs rajtam, olyan mintha nem lennék teljesen felöltözve. Úri ember meg mégsem mehet hiányos ruházatban emberek közé. Apropó város, szeretem a mindenféle toronyórákat, meg utcai és sarki órákat is, feltéve, ha működnek. Találkozunk az óránál! -, ahogy a régi szöveg is mondja, de minden randinak vége szakad egyszer. A hosszú séta után ágyba bújunk, mással vagy egyedül, és próbálunk végül egy jót aludni. Én is most fordulok a másik, nemhorkolós felemre, és a tudatom utolsó szálával még hallom, hogy tikk takk, majd kitty ketty.2009. október 27.
