A páromat kutyuskámnak, a lányomat kiscicámnak hívom, és ezzel nagyjából ki is merül nálunk a családom és egyéb állatfajták című fejezet. Én is megkapom néha, hogy úgy eszem mint egy disznó, hogy el ne felejtsem evolúciós gyökereimet. Nem említem az otthonunkban velünk együtt élő, de rejtőzködő életmódot folytató apró lények, rovarok seregét, melyek többnyire láthatatlanok, és engem amúgy nem nagyon zavarnak.
Elsősorban a hasznos pókokra és a néha masírozó hangyákra gondolok, és nem kártékony
vérszívókra, vagy gusztustalan csótányokra. Persze itt nyilván a valódi háziállatokról, vagy hobbiállatokról kéne beszélnem, akikkel hosszú éveken át megosztjuk otthonunkat, és szinte családtagokká válnak. Gyermekkoromban falun, abszolút természetes volt az állatokkal való interaktív együttélés, de ott meg is volt hozzá a természetes közeg és kiépített környezet erre a szimbiózisra. Teheneink, lovaink ugyan nekünk nem voltak, de átmehettem a szomszédba velük barátkozni. Volt viszont mindenféle szárnyas baromfi és természetesen sertések, akik különösen imádják, ha a fülük tövét vakargatjuk. Ettől teljesen átszellemülnek és jobb esetben rögtön az oldalukra hemperednek, hogy a hasukat is vakargassuk, mert azt is felettébb szeretik és mellé kéjesen röfdécselnek. Persze egy ilyen vidéki kertes házhoz, néhány nyafka cica és lelkes házőrző kutya is dukál. Mindenkinek megvolt azonban a behatárolt élettere, az állatoknak fajtánként is. A házba nem nagyon mehetett be élve állat, azoknak a baromfi udvaron, vagy valamelyik ólban volt a helye. Kivéve persze a cicákat, akiknek az egérfogás ürügyén 
mindenhova szabad bejárásuk volt, de főleg télen bekéretkeztek és a kemence körüli meleg helyeken dekkoltak szívesen. A kutyus már nem volt ilyen kiváltságos helyzetben, neki az udvaron volt háza, és a rendes tartózkodási területe, de néha ő is bejöhetett egy kicsit a konyhába. Egészen más a helyzet városon, főleg a tömbházas lakások esetén, ahol nincsenek elkerített udvarok, kertek, maximum gangok és erkélyek, így aztán a különféle állatok tartása is körülményesebb. El nem tudnánk képzelni, hogy miket láttak már urbánus falak, a krokodiltól, az óriáskígyón át a tigrisig, flamingótól a gorilláig. Most azonban maradjunk az átlag városi állatok tartásánál, mint a kutya, a cica, a díszrágcsálók a díszmadarak és a jómadarak. Ezek közül is kitűnik az első kettő, hiszen ők velünk együtt ugyanabban az élettérben, ugyanazon a padlón közlekednek, és az emberhez szocializálódtak. Felugranak a bútorainkra, a ruháinkra, otthagyva a szőrüket és a praclijuk nyomát, többnyire azt eszik amit mi, vagy márkás műkaját, esetleg egy
légtérben alszanak velünk, netán egy ágyban is. Ez ugyebár az akváriumi halakról és a kalitkában tartott díszmadarakról nem nagyon mondható el, de nem látunk bele mindenki magánéletébe. Van ahol az egész lakás az állatoknak van alárendelve. Négylábú kedvenceink el is vannak rendesen kényeztetve, egyedül élő magányos embereknél egy társat is pótolnak a legjobb értelemben, és főleg nem nagyon vitatkoznak, mindig a gazdinak van igaza, látszólag. Van aki harci kutyákat tart, mert fél valamitől vagy valakitől, van aki egy borzas ölebet szorongat lelkesen, mert imádott példakép színésznője is ilyet vonszol magával a Hollywoodi vörös szőnyegen. Így vagy úgy, ez az egész hercehurca komoly emberi felelősséggel jár, hiszen az állatok a nem saját természeti 
környezetükben élve erősen kiszolgáltatottak, mozgásterükben korlátozottak, gondoskodásra szorulnak. Nekem eszembe nem jutna az emeleti lakásunkban például kutyát tartani, sajnálnám, hogy nem futkározhat valahol egy nyílt udvaron verebeket kergetve, és garantálni sem tudnám, hogy minden reggel és este és éjjel és délben lemegyek vele sétálni és anyagcsere végterméket produkálni. Talán a falusi gyermekkorom miatt van, hogy tudom, az állatoknak hol van az igazi, számukra is igazán élhető helye. Persze ez senkit ne tartson vissza, főleg a született városiakat, hogy ne legyen mellettük az otthonukban egy hűséges kutyus, vagy egy kedves doromboló cicamica.
Elsősorban a hasznos pókokra és a néha masírozó hangyákra gondolok, és nem kártékony
vérszívókra, vagy gusztustalan csótányokra. Persze itt nyilván a valódi háziállatokról, vagy hobbiállatokról kéne beszélnem, akikkel hosszú éveken át megosztjuk otthonunkat, és szinte családtagokká válnak. Gyermekkoromban falun, abszolút természetes volt az állatokkal való interaktív együttélés, de ott meg is volt hozzá a természetes közeg és kiépített környezet erre a szimbiózisra. Teheneink, lovaink ugyan nekünk nem voltak, de átmehettem a szomszédba velük barátkozni. Volt viszont mindenféle szárnyas baromfi és természetesen sertések, akik különösen imádják, ha a fülük tövét vakargatjuk. Ettől teljesen átszellemülnek és jobb esetben rögtön az oldalukra hemperednek, hogy a hasukat is vakargassuk, mert azt is felettébb szeretik és mellé kéjesen röfdécselnek. Persze egy ilyen vidéki kertes házhoz, néhány nyafka cica és lelkes házőrző kutya is dukál. Mindenkinek megvolt azonban a behatárolt élettere, az állatoknak fajtánként is. A házba nem nagyon mehetett be élve állat, azoknak a baromfi udvaron, vagy valamelyik ólban volt a helye. Kivéve persze a cicákat, akiknek az egérfogás ürügyén mindenhova szabad bejárásuk volt, de főleg télen bekéretkeztek és a kemence körüli meleg helyeken dekkoltak szívesen. A kutyus már nem volt ilyen kiváltságos helyzetben, neki az udvaron volt háza, és a rendes tartózkodási területe, de néha ő is bejöhetett egy kicsit a konyhába. Egészen más a helyzet városon, főleg a tömbházas lakások esetén, ahol nincsenek elkerített udvarok, kertek, maximum gangok és erkélyek, így aztán a különféle állatok tartása is körülményesebb. El nem tudnánk képzelni, hogy miket láttak már urbánus falak, a krokodiltól, az óriáskígyón át a tigrisig, flamingótól a gorilláig. Most azonban maradjunk az átlag városi állatok tartásánál, mint a kutya, a cica, a díszrágcsálók a díszmadarak és a jómadarak. Ezek közül is kitűnik az első kettő, hiszen ők velünk együtt ugyanabban az élettérben, ugyanazon a padlón közlekednek, és az emberhez szocializálódtak. Felugranak a bútorainkra, a ruháinkra, otthagyva a szőrüket és a praclijuk nyomát, többnyire azt eszik amit mi, vagy márkás műkaját, esetleg egy
légtérben alszanak velünk, netán egy ágyban is. Ez ugyebár az akváriumi halakról és a kalitkában tartott díszmadarakról nem nagyon mondható el, de nem látunk bele mindenki magánéletébe. Van ahol az egész lakás az állatoknak van alárendelve. Négylábú kedvenceink el is vannak rendesen kényeztetve, egyedül élő magányos embereknél egy társat is pótolnak a legjobb értelemben, és főleg nem nagyon vitatkoznak, mindig a gazdinak van igaza, látszólag. Van aki harci kutyákat tart, mert fél valamitől vagy valakitől, van aki egy borzas ölebet szorongat lelkesen, mert imádott példakép színésznője is ilyet vonszol magával a Hollywoodi vörös szőnyegen. Így vagy úgy, ez az egész hercehurca komoly emberi felelősséggel jár, hiszen az állatok a nem saját természeti környezetükben élve erősen kiszolgáltatottak, mozgásterükben korlátozottak, gondoskodásra szorulnak. Nekem eszembe nem jutna az emeleti lakásunkban például kutyát tartani, sajnálnám, hogy nem futkározhat valahol egy nyílt udvaron verebeket kergetve, és garantálni sem tudnám, hogy minden reggel és este és éjjel és délben lemegyek vele sétálni és anyagcsere végterméket produkálni. Talán a falusi gyermekkorom miatt van, hogy tudom, az állatoknak hol van az igazi, számukra is igazán élhető helye. Persze ez senkit ne tartson vissza, főleg a született városiakat, hogy ne legyen mellettük az otthonukban egy hűséges kutyus, vagy egy kedves doromboló cicamica.2009. október 21.
