Áhítattal és megrendüléssel üljük körül a szegény megboldogult Csirke ravatalát, a díszesen megterített asztalnál, a hófehér porcelán tányérok és a csillogó evőeszközök körében. Utoljára láthatjuk így szépen ropogósra sülve, azon a díszes ezüsttálcán kiterítve, üde zöld salátával díszítve. Nehezen tudjuk visszatartani kitörni készülő könnyeinket és csorgó nyálunkat.
Tudom, nagyon cinikusan hangzik amikor úgy gondolom, hogy ez a gusztusosan gőzölgő baromfi hősiesen értünk adta az életét, és talán még cinikusabb ha, ki tudja hányadszorra azzal szórakoztatom a családot és az elképedt vendégeket, hogy döglött csirke van ebédre. A vegetáriánusok egy jó része, a buddhisták és egyéb vallásúak, erre a szerintük nem kívánatos gyilkosságra hivatkoznak, miszerint az állatok táplálkozási és bármilyen célú elpusztítása valamilyen értelemben súlyos bűn. Közép európai, vidéken, még pontosabban falun felnevelkedett létemre egészen másképpen gondolkozom erről, talán kicsit közelebb a
realitáshoz. A vallási meggyőződésekbe nem szólhatok bele, az mindenki belső lelkiismereti ügye, de biológiából jól tájékozott és folyamatos önképző ember lévén biztosra mondhatom, hogy a homo sapiens vegyes táplálkozású, mindenevő, akár a fogazatát, akár az emésztőrendszerét tekintjük. Már az összetett gyomor kérdésén és a belek hosszán elbukik az egész. Ez akkor is így van, ha ezt több száz oldalon próbálják egyesek cáfolni. Az igazság nem mennyiségi kérdés. És, mivel az én világnézetemben ez így van, többnyire kell, hogy állati fehérje, pontosabban hús kerüljön nálunk az asztalra. Az esetleges terápiás célú húsmegvonást természetesen elismerem. A vidéki, falusi életforma úgy alakult ki az évezredek alatt, hogy minden ház, minden család egy önálló ökológiai egységet alkotott, ahol minden élőlénynek pontos szerepet osztottak. A táplálkozási lánc csúcsán a gazda és a családja áll, aztán körülöttük a különféle igásállatok és baromfiak, melyeknek sokféle haszna volt és van az elfogyasztásukon kívül is. Természetesen a földműves helyhez kötött életformának meghatározó része volt a haszonnövény és gabonaféle termesztés, de ez egy másik történet. Egyébként a volumenét tekintve ez valamikor nem volt olyan intenzív mint manapság a korszerű kemikáliák és gépek korában, tehát jelentősen ki kellett egészíteni a növényi táplálkozást, vad és halhússal a háztáji lehetőségek mellett is. A kínaiak például, nagyon kedvelik a sertéshúst, melyet néhány vallás kifejezetten tisztátalannak ítél, pedig nekik nagyon fejlett az ősi orvostudományuk. Ezek szerint a kínaiak több ezer éve hülyék? Nem hinném. Ezt a dolgot nyilván befolyásolta, hogy az 
egyenlítőtől nem messze, a forró klímájú közel keleten és az indiai kontinensen mindig is elég problémás volt a hús kezelése, tartósítása. A szigorú vallási törvények is ehhez igazodtak. A mérsékelt égövön azonban egy kissé más a helyzet. Falun az emberek gonddal nevelték a jószágot, leölésüket is megfontoltan tették, és a végtisztesség jegyében, valamint józan takarékosságból minden porcikáját felhasználták. A hús tartósítására pedig kiváló ősi módszereket alkalmaztak, köszönhetően többek között az évenkénti hideg teleknek. Gyerekkoromban magam is tapasztaltam és végigéltem mindezt, természetes volt, hogy a szeretett és gonddal nevelt pipi, vagy coci asztalra kerül egyszer, frissensült, vagy tartósított, füstölt formában. Az állatok elfogyasztásában tehát nem volt semmi ellentmondás ez volt a dolgok rendje, időnként egy kis böjtöléssel mérsékelve. Annyival viszont feltétlenül tartozunk annak a leölt állatnak, hogy megbecsüljük a húsát és valami nagyon finom ételt készítünk belőle. Ez az Ő egyetlen megdicsőülése. Legközelebb egy recepttel is előrukkolok, hiszen meglehetősen nagy a húsevők tábora. Addig is bánjunk tisztelettel a konyhánkba kerülő és fogyasztásra szánt bármilyen állati tetemmel, ha másért nem hát, in memóriám Csirke.
Tudom, nagyon cinikusan hangzik amikor úgy gondolom, hogy ez a gusztusosan gőzölgő baromfi hősiesen értünk adta az életét, és talán még cinikusabb ha, ki tudja hányadszorra azzal szórakoztatom a családot és az elképedt vendégeket, hogy döglött csirke van ebédre. A vegetáriánusok egy jó része, a buddhisták és egyéb vallásúak, erre a szerintük nem kívánatos gyilkosságra hivatkoznak, miszerint az állatok táplálkozási és bármilyen célú elpusztítása valamilyen értelemben súlyos bűn. Közép európai, vidéken, még pontosabban falun felnevelkedett létemre egészen másképpen gondolkozom erről, talán kicsit közelebb a
realitáshoz. A vallási meggyőződésekbe nem szólhatok bele, az mindenki belső lelkiismereti ügye, de biológiából jól tájékozott és folyamatos önképző ember lévén biztosra mondhatom, hogy a homo sapiens vegyes táplálkozású, mindenevő, akár a fogazatát, akár az emésztőrendszerét tekintjük. Már az összetett gyomor kérdésén és a belek hosszán elbukik az egész. Ez akkor is így van, ha ezt több száz oldalon próbálják egyesek cáfolni. Az igazság nem mennyiségi kérdés. És, mivel az én világnézetemben ez így van, többnyire kell, hogy állati fehérje, pontosabban hús kerüljön nálunk az asztalra. Az esetleges terápiás célú húsmegvonást természetesen elismerem. A vidéki, falusi életforma úgy alakult ki az évezredek alatt, hogy minden ház, minden család egy önálló ökológiai egységet alkotott, ahol minden élőlénynek pontos szerepet osztottak. A táplálkozási lánc csúcsán a gazda és a családja áll, aztán körülöttük a különféle igásállatok és baromfiak, melyeknek sokféle haszna volt és van az elfogyasztásukon kívül is. Természetesen a földműves helyhez kötött életformának meghatározó része volt a haszonnövény és gabonaféle termesztés, de ez egy másik történet. Egyébként a volumenét tekintve ez valamikor nem volt olyan intenzív mint manapság a korszerű kemikáliák és gépek korában, tehát jelentősen ki kellett egészíteni a növényi táplálkozást, vad és halhússal a háztáji lehetőségek mellett is. A kínaiak például, nagyon kedvelik a sertéshúst, melyet néhány vallás kifejezetten tisztátalannak ítél, pedig nekik nagyon fejlett az ősi orvostudományuk. Ezek szerint a kínaiak több ezer éve hülyék? Nem hinném. Ezt a dolgot nyilván befolyásolta, hogy az egyenlítőtől nem messze, a forró klímájú közel keleten és az indiai kontinensen mindig is elég problémás volt a hús kezelése, tartósítása. A szigorú vallási törvények is ehhez igazodtak. A mérsékelt égövön azonban egy kissé más a helyzet. Falun az emberek gonddal nevelték a jószágot, leölésüket is megfontoltan tették, és a végtisztesség jegyében, valamint józan takarékosságból minden porcikáját felhasználták. A hús tartósítására pedig kiváló ősi módszereket alkalmaztak, köszönhetően többek között az évenkénti hideg teleknek. Gyerekkoromban magam is tapasztaltam és végigéltem mindezt, természetes volt, hogy a szeretett és gonddal nevelt pipi, vagy coci asztalra kerül egyszer, frissensült, vagy tartósított, füstölt formában. Az állatok elfogyasztásában tehát nem volt semmi ellentmondás ez volt a dolgok rendje, időnként egy kis böjtöléssel mérsékelve. Annyival viszont feltétlenül tartozunk annak a leölt állatnak, hogy megbecsüljük a húsát és valami nagyon finom ételt készítünk belőle. Ez az Ő egyetlen megdicsőülése. Legközelebb egy recepttel is előrukkolok, hiszen meglehetősen nagy a húsevők tábora. Addig is bánjunk tisztelettel a konyhánkba kerülő és fogyasztásra szánt bármilyen állati tetemmel, ha másért nem hát, in memóriám Csirke.2009. október 23.
