A kiállítóterem ajtaja sarkig tárva, az ünneplő sokaság hullámzik, egy lila retikül próbál utat törni magának, magával vonszolva egy lihegő szőke démont aki hozzá van ragadva a füléhez. Az arany topánkáját úgy látszik kifogyta, mert állandóan el akarja veszíteni. Bent a műtérben már ismerősök, barátok, sors és művésztársak csevegnek keresztbe-hosszába, néha átlósan is, mindenki fel van ajzva, kipirult, vagy kifestett arccal.
Néhány műértő, vagy műkedvelő idegen is elvegyül az illusztris társaságban, nagy szemeket és kíváncsi arcot meresztve a gyülevészek által eltakart, de itt-ott felvillanó művekre. Mert hiszen éppen azért zsibongunk itt, hogy részesei legyünk egy újabb fergeteges képzőművészeti seregszemlének, lelki tusával, és izzadtságos vajúdással megszült szépséges, vagy kevésbé sikerült, de őszinte műalkotások első bemutatójának.Ilyenkor, a nyári képzőművészeti alkotótáborok és művésztelepek végén, mindig kívánatos egy feltétlen megmutatkozási lehetőség, a Nagy Záró Kiállítás, lehetőleg egy erre alkalmas intézmény közösségi termeiben. Az külön izgalmas attrakció amikor, többnyire maguk az alkotóművészek, a kiállítást megelőző napon, saját kezűleg szegelik és függesztik 
a közszemlére szánt dolgaikat a kiállítóterem falaira. Hihetetlen öröm és megelégedettség, nem beszélve az alkotói büszkeségről, hogy hosszú szorgos alkotó napok szemmel látható és vitathatatlan eredményei itt megtekinthetők egymás mellett. Megannyi külön személyiségű, egyéni látásmód ugyanarról a témakörről, sokszínű, izgalmas és változatos képeket hoz létre. Olajfestmények, akvarellek, pasztell-kréta rajzok, tusrajzok, ceruzarajzok, néha ezek kombinációi, mindenki saját szájíze és képzőművészeti tudásszintjénekmegfelelő kifejezésmóddal és eszközzel alkotott művek. Nem kis dolog ez, különösen a kezdművészjelöltek számára, hogy egy nyilvános kiállításon több napon, vagy héten keresztül mások elé tárhatják alkotásaikban lelküket, vizuális közölnivalójukat. De, mi lesz az után, mi lesz 
a sorsa a ma itt ünnepelt képeknek, és hová kerülnek a tárlat zárása után? Az alkotó műtermébe a fal mellé, vagy a lakás még üresen maradt falrészeire, vagy egy szekrénybe? Netán egy kereskedő, vagy galériás raktárába, jobb esetben kirakatába? Vagy egy képügynök olcsón felvásárló üzletmenetébe? Ki tudja aztán mikor adják el? Egy biztos, hogy otthonok falaira nem nagyon jut belőlük. Az emberek nem nagyon vesznek képet, ha vesznek is, többnyire értéktelen, gyenge minőséget. Régi vesszőparipám, hogy nagyon hiányos a képzőművészeti alkotások megválogatásának és otthonunkba helyezésének kultúrája. Mint magánember és mint lakberendező is képtelenebbnél képtelenebb falakat látok szerte az országban, az otthonokban. Háztartásonként van, jobb esetben két műalkotásnak nevezhető valami, többnyire szépelgő, csecse, semmitmondó giccs, jó olcsó volt a piacon, vagy ajándékba kapták. Esetleg egy két gobelin, vagy hasonló kézimunka, vagy gyenge nyomat, aminek az eredetije is katasztrófa. 
Minden esetre az összkép siralmas. Tisztelet a kivételnek, és annak a kevés, lakókörnyezetére kulturálisan is igényes embernek aki, nem feltétlenül drága, de tartalmilag igényes tárgyakkal, képekkel, műalkotásokkal egészíti ki otthona harmóniáját. Igazán örülnék, ha ezek a kiváló munkák, nem csak a táborzáró kiállításokon díszelegnének a falakon, hanem lakásokat ékesítenének megbecsült műalkotásként, természetesen méltányos honoráriumért cserében, hisz ez a művész kenyere. Ehhez persze az kell, hogy már gyermekkorban elsajátítsuk a festmények szeretetét, és az emberi önkifejezésben létrehozott tárgyak megbecsülését. Úgy látom a lila retikül már ki is szemelt magának egy szimpatikus lila képet és habozás nélkül egyezkedni kezd az alkotóval. A fogantyúhoz ragadt szőke démon is vonaglik még párat, aztán elégedetten kezet ráznak. A biztató kezdet ellenére, sajnos még egy ideig tovább uralkodik némely falakon, az érthetetlen heveny képtelenség. 2009. augusztus 30.
