Oldalak

Hull a könnyem mint a zápor

Megvillan a hosszú éles penge, kezem biztos kézzel húzza az ívet, pontosan ott ahol gondolom. Villám gyorsan, szinte rutinból cikáznak a mozdulatok, melyek rövidek, de hatékonyak. A vágások halálos pontossággal sorjáznak, és az anyag elválik az anyagtól, ahol kell. A szememmel szinte nem is követem, felesleges is lenne, hiszen a kezemmel érzem az egészet.
Ezerszer tettem már meg ezeket a csapásokat. Aztán, hiába nézek félre, felfelé, közben hunyorgok, és próbálom, csak fél szemmel követni a történteket, de a végzet utolér. Maró érzés vág a szaruhártyámba, egyre erősebben, agyamba fúródik a kellemetlen és majdnem elviselhetetlen, mindent elhomályosító állapot.
Hull a könnyem mint a zápor. Ez nem egy dél-dunántúli kesergő, hanem a felettébb nedves valóság. Az aprított hagyma mely megríkat, fehéren tornyosul előttem, nagyobb részét már egy kis inox tálba húztam a vágódeszkáról. Az edényt közben lefedtem, hogy legalább abból ne támadjon a kénköves pára a szememnek. Jól mondom, kénköves, hiszen a kéntartalom adja a hagyma legfőbb maró erejét. Valahol olvastam, hogy a magas kéntartalmú talajban, erősebb csípősebb hagymák teremnek.
A fenti történet azonban általában nem ilyen drámai az esetemben, hiszen eléggé gyakorlott hagymavágó vagyok és megvan az egyszerű bevált módszerem a szenvedés csökkentésére. Először is kellenek a megfelelő feltételek.
  1. Ne vágjunk hagymát túl alacsony asztalon, mint például az étkezőasztal (~70 cm), mert akkor nagyon rá kell hajolni. Legjobb a konyhapulton (86-106 cm) dolgozni, melynek magassága a szakács könyökmagasságánál legfeljebb 15 cm-rel legyen kisebb. Így egyenes háttal és derékkal végezhetjük az aprítást, közben a fejünket kissé hátra is tarthatjuk. Egy szemüveg is segíthet.
  2. A közepes méretű (~15 x 25 cm) nyeles vágódeszka nekem bevált, mert a vágott anyagot a deszka nyelénél fogva, a kés fokával (Nem az élével !!!) egy mozdulattal, gyorsan a kívánt edénybe tudom seperni, csökkentve a hagymával együtt töltött időt. A frász tör és a guta kerülget, amikor magukat komoly szakácsnak tartó személyek a kés élével húzzák le a az aprított cuccot a vágódeszkáról, ezzel rongálva a szerszám élét. Igazi profi ilyet nem tesz, mert becsüli az eszközeit.
  3. Ha már a késeknél tartunk, a másik dolog amitől beteg leszek, mikor a háziasszonyok, kis békanyúzó késsekkel hadonásznak, és akarnak darabolni termetes terményeket. Gyors és szakszerű aprításhoz, de hús szeleteléséhez is a hagyományos, úgynevezett séf-kés az igazi. A tövénél 4-6 cm széles, 15-25 cm hosszú éles penge, mely egyenletesen keskenyedik a hegyéig, és jól megfogható, nem csúszik a markolata. Egy kínai bárd is jó, ha tudunk vele bánni. A gyorsaság fontos, hiszen így kevesebb ideje van a hagymának csípni. A vékony pengéjű nyeklő-nyakló recés lézerkéseket erre a célra felejtsük el, bármennyire is meggyőző a reklámjuk.
Most már minden feltétel megvan egy profi hagymavágáshoz. A hagymát tisztítsuk meg, a bojtos gyökerét csak éppen hogy vágjuk le, majd hosszában vágjuk félbe. Ha apró kockákat akarunk akkor ugyancsak hosszában fél centinként függőleges vágásokat tegyünk egészen a deszkáig, úgy, hogy a torzsa mindvégig egyben tartsa az egészet. Van aki vízszintesen is behasítja, de annak semmi értelme, hisz a hagyma leveles szerkezetű. Kereszt irányban aztán sűrűn aprítsuk fel, és mihamarabb küldjük az edénybe.
Természetesen, nagy mennyiségű hagymavágás esetén, velem is előfordul, hogy hull a könnyem mint a zápor.

2009. május 12.