Hedonista banda, mármint én és a párom, mert csuklásig szeretünk heverészni a nap végén, azt sem tudjuk, merre tegyük kezünk lábunk főleg egy jóízű vacsora és egyebek után. A hálószobánk erre a célra kvalifikált, főleg, mióta olyan halászhálós függönyünk is van.
Elég nagy helyiség, az ágyakkal együtt az összes ruhásszekrény belefér, az egyik falon egy összefüggő könyvespolc, a másikon egy fésülködőtükör mely nem hizlal, komód, székek, vasalódeszka, és szobakerékpár. A bútorok színe rózsaszínes törtfehér, fényes arany díszítéssel, olyan igazán budoáros. Az ágyaink szorosan egymás mellet, mint egy óriási franciaágy, a fejünk felett a párom büszkesége, egy Erdélyből hozott, kézzel szövött, bolyhos, gyapjú cserge, mint faliszőnyeg diszponált.
Mielőtt mindenki halálra unná magát, riadót fújok mert jön az invázió, azaz, hogy jött. Totális légitámadás, mint a varangyok az Orion-űrhajóban, vagy a madarak a Hitchcockban, úgy csaptak le a molyok. A legérdekesebb, hogy mindig fekve láttuk őket. Mármint nem ők feküdtek sajnos, hanem mi az ágyban és körülöttünk repkedtek. Kedvenc olvasmányainkba merültünk este, mikor az első jeleket észleltük. Az olvasólámpák sugárkévéjében, mint apró fehér cikázó kísértetek, úgy bukkantak fel a kis fehér lepkék. Szinte egyszerre ugrottunk talpra rémülten. Jaj, a bundám és a gyapjútangám, visította a párom és rohant a szekrényhez, felmérni a veszteségeket. Szétrágott bundában és lyukacsos gyapjútangában flangálni télen kész tüdőbaj, és ha az ember (asszony) cérnával, meg tűvel ki is javítgatja, az olyan snassz, főleg társaságban. Hihetetlen, milyen ronda munkát tudnak végezni ezek a kis szörnyetegek. Mert ugye, beül egy szem nőstény molylepke valami sötét zugocskába, lehetőleg ötcsillagos, gyapjúval spékelt helyre és szépen, lepetézik, vagy kétszázat lerak egyszerre. Ezt évente legalább kétszer, de meleg lakásban többször is megteszi. Egyszer csak mint az időzített bomba, a petékből a vasfogú lárvák kikelnek, hogy minden számukra ehetőt szétrágjanak.
Na szóval, szökkentünk mint a zerge, aggódva átforgattuk a szekrényeket, kiráztuk a pulóvereket és telefújtunk mindent, a gyapjúruhák közeit aeroszolos molyirtóval, naftalint, narancshéjat, levendulát raktunk mindenhová. Molyt ugyan nem láttunk, de ettől biztosan kihalnak, akárhová bújtak. Három napig semmi, már el is felejtettük, aztán mint az időhurokban, szóról-szóra megismétlődött az előbbi történet és még néhányszor, némi szünetekkel. Nem tudtuk mire vélni.
Röviddel ezután, valahol olvastam a hideg fényű LED-lámpákról, a régi olvasólámpák úgyis kopottak, cseréljük korszerűbbre. Ezt összekapcsoltam egy kis szekrény áthelyezéssel és mindehhez le kellett venni a csergét. Ekkor jött a szörnyű felismerés, a fejünknél lévő vastag gyapjútakaró a cserge fal felőli oldala egy nagy kiterjedt molyfészek volt, csak úgy hemzsegtek rajta. Na tettük is gyorsan dupla műanyagzsákba, közben vastagon befújva molyirtóval, és szívfájdalom nélkül ment a kukába. A helyére egy hasonló színű és karakterű növényi rostokból készült szőnyeg került amit a molyok nem kedvelnek. Erre szereltem felül a korszerű, takarékos, LED-olvasólámpákat.
Ezúttal a párom gyapjútangája is megmenekült, egyenlőre.
2009. január 20.
