Joe lazán ugrik ki a Chevi kabrio kormánya mögül, az ajtót lusta kinyitni különben is így látta legutóbb az autós moziban, James Dean hajszálra így csinálta és neki rettenetesen jól állt. Csak reméli, hogy a lány titokban nézi az ablakból, vagy éppen kipillant, miközben igazítja a frizuráját. Ez lesz az első randijuk, vagy a második? Amennyiben az első annak számít, amikor a bálon találkoztak, és olyan hosszan és állhatatosan összesimulva táncoltak, mielőtt hazakísérte.
De, most nem sokat filózik ezen, nem is az az alkat, szereti a dolgokat egyszerű ésszel, egyszerűen intézni. Bal kezében egy általa virágcsokornak nevezett képződményt lóbál, a virágos lánynál, még valahogy jobban mutatott, és elindul vele a ház felé a kikövezett úton, aztán
fel a lépcsőn. Mikor a bejárati ajtóhoz ér megáll. Végignéz magán, le a cipője orráig, majd szabad kezével megigazítja a nyakkendőjét és határozottan bekopog. Nem mintha csengő nem lenne, hisz a világ legfejlettebb és leggazdagabb országában él, legalábbis úgy hallotta, de már ez erre így szokás. Itt senki nem csenget, kivéve a postást, az is csak kétszer. Tehát kopogtat ismét, úgy látszik a lány kicsit kéreti magát. A harmadik kopogtatás már szinte a levegőben marad, mert az ajtó közben csendesen nyílik. Aztán biztosan izgalmasan folytatódik a történet, de most kicsit ragadjunk le a csengőnél. Nézzünk csak meg találomra néhány amerikai filmet, melyekben a bejárati ajtókban állva, az érkezők szinte mindig kopogtatnak, válogatás nélkül. Kopogtatnak este, kopogtatnak reggel, esőben, hófúvásban, elnökválasztás előtt, közben és után, a Győzelem napján, és a Karácsonyi ünnepek tájékán, továbbá Húsvétkor. Kopogtatnak bal kézzel, kopogtatnak jobb kézzel, sétapálcával, kampósbottal, mankóval, és egy colt markolatával. Kopogtatnak izgatottan, kopogtatnak elkeseredetten, dörömbölve két ököllel, vagy hivatalosan az elöljáróságtól, és ájtatosan a lelkész. A porszívó és mindenféle ügynökök szemtelenül és tolakodóan, az üdvhadsereg aktivistái pedig bocsánatkérően. Teszik ezt puszta kézzel, az ujjuk és öklük bütykével, vagy előkelőbb házaknál szép, cifrára öntött sárgaréz 
kopogtatóval. Az elektromos csengők gombjai pedig munka nélkül ékeskednek az ajtók szárfáin, az életben nem fognak elkopni. Akár hisszük, akár nem ez Amerika egyik legtitkosabb gazdasági fegyvere. Persze mellette van egy csomó más is, de ez az egyik legütősebb. Erre egyáltalán senki nem gondol még véletlenül sem, én is csak valahogy megálmodtam, van érzékem az ilyenhez. Egyszer csak kopogtatást hallottam a fejemben, és kigyulladt egy lámpa. Így történt a megvilágosodás. A világ titkosszolgálatai és gazdasági elemzői a hajukat és a szakállukat tépik majd, amikor szembesülnek ezzel a ténnyel. Többen majd lemondanak, többeket meg leváltanak magas posztjukról, néhányan majd nyomtalanul eltűnnek, hogy ezt nem vették észre. Egy óriási lavinát fogok elindítani. A módszer, hogy senki nem csenget, a postást kivéve aki mindig kétszer, annyira egyszerű és kézenfekvő, hogy teljesen kivédhetetlen. Gondoljuk csak végig, hogy egy csengetés mennyi áramot fogyaszt. Amerikában 110 Volt a szabvány hálózati feszültség, ehhez képest egy közepes csengetés 0.5 wattot fogyaszt. Na mármost, ha a házban lévő fél nehezen ébred fel, vagy még nincs kész a sminkje, vagy épp az árnyékszéken csücsül, akkor bizony többször és hosszan kell nyomni azt az elektromos csengőt,
így jelentős többletfogyasztás jelentkezik. Gondoljuk csak el Amerika méreteit, a sűrűn lakott nagyvárosait, a rengeteg bejárati ajtóval, amelyeken mind be akar menni valaki és ezért jelez. Számoljuk csak ki, hány és hány tíztrillió kilowatt energiára lenne szükség ehhez. Reménytelen vállalkozás kiszámítani, még komputerrel is. Ezt a hihetetlen nagy energiát spórolják meg az Államok polgárai, merő figyelmességből, és veleszületett ösztönből hazájuknak azzal, hogy csengetés helyett kopogtatnak. A postásoknak egyéni felmentésük van. Amint ezt így rendre végiggondoljuk, elég nyilvánvaló bárki számára, hogy miért is ilyen gazdag Amerika?
De, most nem sokat filózik ezen, nem is az az alkat, szereti a dolgokat egyszerű ésszel, egyszerűen intézni. Bal kezében egy általa virágcsokornak nevezett képződményt lóbál, a virágos lánynál, még valahogy jobban mutatott, és elindul vele a ház felé a kikövezett úton, aztán
fel a lépcsőn. Mikor a bejárati ajtóhoz ér megáll. Végignéz magán, le a cipője orráig, majd szabad kezével megigazítja a nyakkendőjét és határozottan bekopog. Nem mintha csengő nem lenne, hisz a világ legfejlettebb és leggazdagabb országában él, legalábbis úgy hallotta, de már ez erre így szokás. Itt senki nem csenget, kivéve a postást, az is csak kétszer. Tehát kopogtat ismét, úgy látszik a lány kicsit kéreti magát. A harmadik kopogtatás már szinte a levegőben marad, mert az ajtó közben csendesen nyílik. Aztán biztosan izgalmasan folytatódik a történet, de most kicsit ragadjunk le a csengőnél. Nézzünk csak meg találomra néhány amerikai filmet, melyekben a bejárati ajtókban állva, az érkezők szinte mindig kopogtatnak, válogatás nélkül. Kopogtatnak este, kopogtatnak reggel, esőben, hófúvásban, elnökválasztás előtt, közben és után, a Győzelem napján, és a Karácsonyi ünnepek tájékán, továbbá Húsvétkor. Kopogtatnak bal kézzel, kopogtatnak jobb kézzel, sétapálcával, kampósbottal, mankóval, és egy colt markolatával. Kopogtatnak izgatottan, kopogtatnak elkeseredetten, dörömbölve két ököllel, vagy hivatalosan az elöljáróságtól, és ájtatosan a lelkész. A porszívó és mindenféle ügynökök szemtelenül és tolakodóan, az üdvhadsereg aktivistái pedig bocsánatkérően. Teszik ezt puszta kézzel, az ujjuk és öklük bütykével, vagy előkelőbb házaknál szép, cifrára öntött sárgaréz kopogtatóval. Az elektromos csengők gombjai pedig munka nélkül ékeskednek az ajtók szárfáin, az életben nem fognak elkopni. Akár hisszük, akár nem ez Amerika egyik legtitkosabb gazdasági fegyvere. Persze mellette van egy csomó más is, de ez az egyik legütősebb. Erre egyáltalán senki nem gondol még véletlenül sem, én is csak valahogy megálmodtam, van érzékem az ilyenhez. Egyszer csak kopogtatást hallottam a fejemben, és kigyulladt egy lámpa. Így történt a megvilágosodás. A világ titkosszolgálatai és gazdasági elemzői a hajukat és a szakállukat tépik majd, amikor szembesülnek ezzel a ténnyel. Többen majd lemondanak, többeket meg leváltanak magas posztjukról, néhányan majd nyomtalanul eltűnnek, hogy ezt nem vették észre. Egy óriási lavinát fogok elindítani. A módszer, hogy senki nem csenget, a postást kivéve aki mindig kétszer, annyira egyszerű és kézenfekvő, hogy teljesen kivédhetetlen. Gondoljuk csak végig, hogy egy csengetés mennyi áramot fogyaszt. Amerikában 110 Volt a szabvány hálózati feszültség, ehhez képest egy közepes csengetés 0.5 wattot fogyaszt. Na mármost, ha a házban lévő fél nehezen ébred fel, vagy még nincs kész a sminkje, vagy épp az árnyékszéken csücsül, akkor bizony többször és hosszan kell nyomni azt az elektromos csengőt, így jelentős többletfogyasztás jelentkezik. Gondoljuk csak el Amerika méreteit, a sűrűn lakott nagyvárosait, a rengeteg bejárati ajtóval, amelyeken mind be akar menni valaki és ezért jelez. Számoljuk csak ki, hány és hány tíztrillió kilowatt energiára lenne szükség ehhez. Reménytelen vállalkozás kiszámítani, még komputerrel is. Ezt a hihetetlen nagy energiát spórolják meg az Államok polgárai, merő figyelmességből, és veleszületett ösztönből hazájuknak azzal, hogy csengetés helyett kopogtatnak. A postásoknak egyéni felmentésük van. Amint ezt így rendre végiggondoljuk, elég nyilvánvaló bárki számára, hogy miért is ilyen gazdag Amerika?2009. november 10.
