Tavaszi zsongás

Huuú, fene essen a szúrós, goromba fajtájába, most mind összevérezte a kezem! Pedig már a régiek is megmondták, hogy nincsen rózsa..., de hát férfi embör nem maszatol, holmi kesztyűben dudálás, meg kényeskedés nem helyénvaló. Itt kemény kézzel kell bánni az ügyfelekkel a teljes fazonírozás végett. Ez a rózsatő teljesen megérett a drasztikus visszavágásra.

Nem különösebben kenyerem a kertészkedés, pedig mint már annyiszor eldicsekedtem, hogy falun nőttem fel, de az ültetés és a szüretelés közti homályos és munkaigényes állapotok nem nagyon érdekeltek, szívesebben vakargattam, a jó illatos, trágyaszagú reggeleken a cocik füle tövét. Virágokkal, rózsákkal meg pláne nem foglalkoztam, azt eredendően női tevékenységnek könyveltem el. Szőlőművelésben azért néha részt vettem, a családi kalákában mint ifjú rabszolga, ahelyett, hogy a cseresznyefa tetején ábrándoztam volna. Speciel éppen és folyamatosan, csodás mozdonyokon, meg repülőkön, netalán űrhajókon utaztam, semhogy érdektelen földi dolgokkal törődjek. A vidéki létből leginkább a vérbeli disznóölések hoztak igazán lázba, lám, máris beindultak a nyálmirigyeim.

Ezek után, véletlenül se gondolja senki, hogy nem szeretem a növényeket. Éppen ellenkezőleg, egy részét jóízűen eszem, más részében gyönyörködöm. Sőt, a virágokat annyira kedvelem, hogy nem szeretem leszedve és vázában látni őket. Szerintem leggyönyörűbbek az anyaföldben, vagy akár egy cserépben. Így aztán virágcsokrot sem szívesen adok senkinek. Hogy nem túl lovagias? Lovam sincs. Egy szó mint száz, kertünk nem lévén, itt a felső szinteken csak a gangon meg az erkélyen lehet a vegetációban tombolni. A sok csalamádé között, azonban van egy közös kedvencünk egy gyönyörű rózsatő, melynek dugványa valamikor, valahonnan a vidéki rokonságból került ide. Idővel szépen ágazott bogazott és évről évre csodálatos, szívet melengető virágokat hozott. De ne gondoljuk, hogy ezek a tüskés szépségek csak úgy, majd megállnak a növésben mint kamaszgyerek a kosárpalánk szélénél. Nőnek mint a bolondrózsa, különösen a futórózsák, azok még külön tréningeznek éjszakánként, nappal pedig bájosan vigyorognak. A mi rózsánk is úgy megnőtt, hogy csak nyeklett szanaszét a szélben, szerintem megérett a metszésre. De a párom, mint egy elfogult anyatigris rögtön védelmébe vette. Elé állt, és többször felkínálta testét, hogy csak azon keresztül, így néhány évre elnapoltam a rémtettet.

Az idén úgy alakult, hogy a növénytestőrnek heteken át határtalanul sok dolga akadt, így kihasználtam a lehetőséget, hogy a rózsát tőből kigyapáljam, egyébként a saját érdekében, mert a tetvek is ellepték, talán sokkolni kéne az immunrendszerét. Tavaly már színházi zsinórpadlást kreáltam föléje, hogy a hatalmas rózsafejek ne lógjanak mint a hóvirág. A média meg harsogja, hogy mindjárt itt a tavasz, a tél az utolsó hóbuckákat rugdossa, és itt a legmegfelelőbb ideje, hogy a rózsát tövig alázzam. Az egyik szélcsendes, verőfényes márciusi délelőttön, magamhoz vettem a konyhai csirkeollót, és véres csatába indultam. Határtalan kielégülést éreztem, és véreztem, mire szerencsétlen növény csonkolásával végeztem, eltávolítottam az elszáradt, tetves szárakat is. Most már csak locsolgatni és imádkozgatni kell, hogy ismét szárba, majd virágba szökkenjen.

Aztán, majd csillagos nyári éjszakákon, a nyitott ablakon át, az illatos langy melegben, átizzadva és elégedetten hallgatom, ahogy a futórózsák trappolva edzést tartanak.

2009. március 18.