Öreg szekrény nem vén szekrény

Szerényen álldogált a sarokban, mondhatnám szégyenlősen. Mozdulni nem nagyon volt kedve, félszegen és szorongva meredt maga elé. Egész figurája sötét volt, szinte fekete, mintha gyászolt volna valamit, vagy valakit, talán az eddigi életét, vagy valami furcsa szektás elkötelezettségből viselné a komor külsőt. Az is lehet, hogy valami speciális divat, vagy ízlésvilág reprezentánsaként merevedett rá a hollószín gúnya, mely furcsán, üvegesen fénylett. Az egészben a legkülönlegesebb az volt, hogy a gyászos jelmezhez egy tűzpiros viseltes bőrtopánkát hordott, kopottsága aláhúzta mélabúját. Ebből az következik, hogy nőnek kéne lennie, de az egész figurája mégis férfiasan szögletes. Meglehetősen bonyolult kérdés ez, ha egyáltalán egy közel 100 éves kétajtós ruhásszekrénynek egyáltalán lehet valamiféle neme, vagy ha van is, a benne tárolt ruhák szempontjából van-e ennek jelentősége.

Távolabbi rokonságból került hozzám, némi örökség és családi ügylet révén, előzőleg sokáig állt egy nedves, dohos lakatlan szobában. A hátulját alul szétette a szú, olyan mintha alfélen lőtték volna sörétes puskával, és még a nedvesség is rogyasztott rajta. Érdekes módon az eleje teljesen hibátlan volt, leszámítva a viseltességet. Mint egy magasan záródó fekete estélyi ruhát viselő hölgy, akiről megfordulva kiderül, hogy csupasz a hátulja, ráadásul eltalálta egy figyelmetlen vadász. Stílusa alig volt, illetve én az 1920-as évek tájékára soroltam, mert art deco vonásokat véltem rajta felfedezni. Teljesen sima, szinte minimálos vonalvezetése és a zongorára emlékeztető fényes, nagyon sötét barna, majdnem fekete lakkozása volt, mely idővel kissé megkopott. Lábak helyett egy nagyjából 8 cm magas, tűzpiros barázdált műbőrrel bevont, fa keretre illeszkedett. Sajnos, ennek a hátsó része is erősen szétkorhadt. A szekrényajtók egyetlen dísze, egy nem túl nagy, modern vonalvezetésű sárgaréz kulcscímke. Tágas belseje meglehetősen jó állapotban volt, az akasztórúddal és egy kalaptartó polccal együtt.

Telt múlt az idő, de letargiájával kilógott a bútorok közül, így elhatároztam, hogy felújítom. Az oldalára fordítva megfosztottam piros lábbelijétől, lebontottam a korhadt talpazatát. Kaphatott volna újat is, piros műbőrrel, de már korszerűtlennek éreztem ezt a megoldást. Közben szemügyre vettem az erősen szuvas hátsót. Alaposan átitattam mászó rovarok elleni gyilkos vegyszerrel, habár már régen nem tapasztaltam a percegő rovarok aktivitását. A piros topánka helyett tűsarkút szántam neki, méghozzá ezüstösen csillogó, fém konyhabútor lábakat. Előnyük, hogy a magasság egyenként állítható, mely hepehupás lakásunkban kifejezetten előnyös, továbbá nagyon könnyen szerelhetők, a hozzáadott központi csavarokkal. Az bútor elejére akrillal, egyszerű, szertelen mintákat festettem, száradás után, hígított selyemfényű lakkal az egészet átvontam. Mivel az ajtókon nem volt nyitó fogantyú, szálcsiszolt inox, rúd fogókat szereltem fel aszimmetrikusan, követve a festés szertelenségét. Ezzel a fiatalítás lényegileg befejeződött, csak a helyére kellett tenni és a holmikat bepakolni.

A búskomorsága már a múlté, fiatalosan kihúzza magát, és büszkén fogadja be a kabátokat, ruhákat. A 100 éves szekrény ismét rajthoz áll, és jobb esetben még fut egy pár kört.

2009. március 01.