Az álomtöredékeket, mint színes üvegcserepeket gyorsan lesöpröm, és feszülten figyelek. A kora reggeli lapos fények átfúródnak a redőny és a függönyök szabadon maradt résein, misztikus jeleket rajzolva a falon és a bútorokon, mindent beborít egy opálos derengés. A párom még békésen szendereg, apró mosoly bujkál a szája sarkában, vajon mit álmodik? Nagyon halkan feltápászkodom a fekhelyemről, a szemüvegemet kitapogatom, és a fejemre tolom. Arrafelé indulok óvatosan, pizsamásan, mezítláb, ahonnan a titokzatos zajokat vélem hallani. Érzem, ahogy a talpam alatt a szőnyeg váltakozik a hűvösebb parkettával, újabban megint
szeretek csupasz talppal járkálni a lakásban, mint gyerekkoromban falun. A résnyire nyitott ajtó felé vonz a titokzatos dolog, melyet még nem látok, de épp ezért izgatott várakozással vagyok teli. Kérdőjelek tömött sorai rohangásznak a fejemben, néha összeakadnak, aztán nagy nehezen kibogozódnak, de továbbra is görbén róják köreiket. Úgy gurulnak a pontocskáikon, mint púpos bohócok az egykerekű biciklin. Az ajtóhoz érve beletaposok a fékbe, két kézzel markolom a nagy kétszárnyú ajtó szélét, óvatosan, nehogy megnyikkanjon, és lassan kikukucskálok mögüle. No, de ilyet, merő káprázat és varázslat minden, a nagy étkezős konyhánk ablakánál, ahol házi dzsungelünk picinyke erdeje vegetál, egy lélegzetelállító tünemény zárja el a látóhatárt. Tátva marad a szemem, elkerekedik a szám, a füleim meg tapsikolnak, mint a jázminok. Parkettába gyökerezik a talpam, mert ilyen gyönyörűséget régen láttam. A zöld szigetecske közepén, mint egy fenséges korona, trónol egy csodálatos virág, mely körül apró tündérek repdesnek, nyüzsögnek. Néha eltűnnek, majd felbukkannak, ahogy a beszűrődő fény éppen rájuk esik, szivárvány játszik a sebesen verdeső pillangó szárnyaikon. Mintha ez az egész káprázat fényt árasztana magából és glóriát vonna maga köré. Csak állok némán, mert a hang is belém szorult, de amúgy sem szeretném, hogy egy pisszenésemre is eltűnjön ez a tündéri sereg. Úgy beleestem az ámulatba, hogy létrán kell kijönnöm belőle, ráadásul a gyökereimet is nehezen tudom kirángatni a parkettából. Végre, kikecmergek helyzetemből és 
óvatosan átcsúszom az ajtó résén, hogy közelebbről is eleget tegyek fékezhetetlen kíváncsiságomnak. Nesztelenül siklom, mint egy hangtompítós versenykajak, de jaj, egy elgurult kockacukorra lépve felszisszenek. A tündérek azonban rám sem hederítenek, továbbra is lelkesen járják táncukat a káprázat körül. Hogy nem mindenki látja a tündéreket? Ez bizony gyakran előfordul. Ugyanis maguk választják ki, hogy kinek mutatkoznak meg, és arra érdemesnek kell lenni. Pénzzel és arannyal nem lehet őket befolyásolni, a lelkünkben kell észrevenni és érdek nélkül szeretni, az igazi őszinte szépséget, mások lelkében is, és akkor a tündérek megjelennek nekünk. Akik a talmi csillogást, a hamis értékeket, a felszínes külcsínt és a mulandó anyagi világot hajszolják, azok előtt nem mutatkoznak gyakran. Ha egy kicsit is elveszítjük a belső tisztánlátásunkat, a tündérek is eltűnnek előlünk egy időre. Úgy látszik, most a kegyeikbe fogadtak. Itt állok hát megbabonázva a jelenség előtt. A karácsonyi kaktuszunk bizony az, amely ma hajnalban virágba borult, és fenséges látványával, kisugárzásával a tündéreket is maga köré csalogatta. Meglepő dolog ez így a nyár elején, mert hát miért is hívják akkor karácsonyinak? Nem tudom, de majd megnézem a neten. Egyszer csak hallom, hogy már a párom is mocorog, lassan leperegnek róla az álomfoszlányok és úgy dönt, ámulva csatlakozik hozzám. Most együtt csodáljuk ezt a nem mindennapi a tündérkertet, a lelkünk összeér.