Nagy itt a hűhó, lágy gitárzenére pilinckáznak lefelé tömegesen a hópihék, a szinkron szinte tökéletes. A dob kellő szekvenciával megtámasztja és hozza a szinkópákat, lelkem rejtett üregei átszellemülten rezonálnak. Ülök a gépemnél a jó meleg szobában és megkísérlem leírni a leírhatatlant, ezt a fehér csodát ezt a tündérországot. A függönyt széthúztam, hogy jobban lássam a kavargást, a hókristályok mindent beterítő táncát. Nagyon boldogtalan lettem volna ha havazás nélkül múlik el az idei tél. Végre egy jó kis fehér áldás, mert áldás bizony, az ég ajándéka. A 45. szélességi fokon abban a sajátos helyzetben vagyunk, hogy kapunk hideget meleget egyaránt, persze éves viszonylatban elosztva. Más kérdés, hogy nem mindig akkor és azt amit szeretnénk. Az autósok meg a gyalogosok egy jó része nem örül, mert ha latyakosodik akkor kellemetlen, ha meg sózzák is, akkor jó étvággyal megeszi a cipőt és az alvázat, és még jó ha az utak járhatók. Engem ez szerencsére nem nagyon izgat, autóm nincs, télen téli-cipőt és csizmát hordok, melyeket rendszeresen ápolok, így teljes szívemből vártam már egy igazi nagypelyhes sűrű hóesést. Ha jól tévedek, velem együtt lelkesednek az agráripari dolgozók és termelők, hiszen a földeknek kell a hótakaró, ez védi mint hőszigetelő paplan az őszi vetést, és tavasszal folyamatosan öntözi a humuszt az olvadás során. Persze a hirtelen nagy tömegű hó kellemetlen is lehet, esetenként tragikus következményei vannak, hóakadály, elzárt falvak, hegyekben lavinák, derékba törő villanyoszlopok és hasonlók.

Ma reggel a piacról hazafelé, már jó pár centis hópaplan ülte meg az emeleti gangot a vaskorlát is fehér sipkát kapott. Nosza elő a cirokseprűt, hogy járhatóvá tegyem az utat a lakásajtóig. Aztán következett a szinte kötelező sózás, különben az új réteg lerakódik és le is fagyhat. Ezek a prózai kötelezettségek sem másítják meg bennem azt a felemelő érzést, hogy imádom ezt a nagy fehér hűhót.
2009. február 23.