Hűhó

Nagy itt a hűhó, lágy gitárzenére pilinckáznak lefelé tömegesen a hópihék, a szinkron szinte tökéletes. A dob kellő szekvenciával megtámasztja és hozza a szinkópákat, lelkem rejtett üregei átszellemülten rezonálnak. Ülök a gépemnél a jó meleg szobában és megkísérlem leírni a leírhatatlant, ezt a fehér csodát ezt a tündérországot. A függönyt széthúztam, hogy jobban lássam a kavargást, a hókristályok mindent beterítő táncát. Nagyon boldogtalan lettem volna ha havazás nélkül múlik el az idei tél. Végre egy jó kis fehér áldás, mert áldás bizony, az ég ajándéka. A 45. szélességi fokon abban a sajátos helyzetben vagyunk, hogy kapunk hideget meleget egyaránt, persze éves viszonylatban elosztva. Más kérdés, hogy nem mindig akkor és azt amit szeretnénk. Az autósok meg a gyalogosok egy jó része nem örül, mert ha latyakosodik akkor kellemetlen, ha meg sózzák is, akkor jó étvággyal megeszi a cipőt és az alvázat, és még jó ha az utak járhatók. Engem ez szerencsére nem nagyon izgat, autóm nincs, télen téli-cipőt és csizmát hordok, melyeket rendszeresen ápolok, így teljes szívemből vártam már egy igazi nagypelyhes sűrű hóesést. Ha jól tévedek, velem együtt lelkesednek az agráripari dolgozók és termelők, hiszen a földeknek kell a hótakaró, ez védi mint hőszigetelő paplan az őszi vetést, és tavasszal folyamatosan öntözi a humuszt az olvadás során. Persze a hirtelen nagy tömegű hó kellemetlen is lehet, esetenként tragikus következményei vannak, hóakadály, elzárt falvak, hegyekben lavinák, derékba törő villanyoszlopok és hasonlók.

Gyerekkoromban, kizárólag a havazás számunkra pozitív hozadékaival foglalkoztunk. Ahogy egy kis rendesebb hóréteg keletkezett, kaptuk a szánkót meg a nagyapa világháborús katonai sílécét és irány a szőlőhegy be nem ültetett kaszálós részei, melyek ilyenkor a legkiválóbb hópályák voltak. Akkor még álmainkban sem hallottunk síturizmusról. Megoldottuk háztájiban. Aztán mentünk haza forró pálinkás teára, és friss házi lekváros buktát enni. Minden egyéb téli szórakozás mellett, nem maradhatott el az ádáz hógolyózás sem, az összes vidám és tréfás hozadékával. A nagy hócsaták közben, a harc hevében, és nem mindig szándékosan, a hógolyóba belegyúrtuk a lógolyót is, amit ezek a szekérhúzó jószágok menet közben elpotyogtattak. Voltak telitalálatok is. Az már később, városi életemben történt, hogy az egyik havert lestük, hogy ha kilép a lakásuk ajtaján, jól megdobáljuk. Szilveszter volt éppen, és kivételesen gyönyörűen zuhogott a hó, muníció volt bőven. Azzal azonban nem számoltunk, hogy kertes ház, meg hozzá illő fehér kuvasz lévén ezt azt felmarkolhatunk a hóval együtt. A cimborát meg az ajtajukat persze megszórtuk annak rendje és módja szerint, aztán csak reggel vettük észre, hogy a kilincsre odaszáradt a kutyagumi, miután a hógolyó leolvadt róla. Ezen egy hétig vihogtunk mint az elmeroggyantak. Azóta már rengeteg tél elmúlt, rengeteg eseménnyel, de az emlékezetemben ezek a derűs momentumok vertek tartósan tanyát.

Ma reggel a piacról hazafelé, már jó pár centis hópaplan ülte meg az emeleti gangot a vaskorlát is fehér sipkát kapott. Nosza elő a cirokseprűt, hogy járhatóvá tegyem az utat a lakásajtóig. Aztán következett a szinte kötelező sózás, különben az új réteg lerakódik és le is fagyhat. Ezek a prózai kötelezettségek sem másítják meg bennem azt a felemelő érzést, hogy imádom ezt a nagy fehér hűhót.

2009. február 23.