Mint a Tiszalöki Vízlépcső, vagy Chichén Itzá teraszai álltak az összetolt, több részben megterített asztalkák, hogy elegendő hely legyen a púpozott étkes tálaknak, az itt-ott feldőlt poharaknak, a maszatos tányéroknak, meg a sáskahadnak, akik ismét és látható élvezettel gyűrték be szájukon családi konyhánk csúcstermékeit. Aki két asztal találkozásához került annak gyufásdobozt kellett a tányérja alá tenni, hogy ki ne dőljön a levese a szintkülönbségek miatt.
Így jár az ember illetve az asszony, ha nincs egy rendes nagy, családi ebédlő asztala, ahol letelepednének a szervezett éhenkórászok. A régi konyhánkban főzésre is alig jutott hely, mégis mindenki ott szorongott a tenyérnyi asztalka körül, csak ünnepek és egyéb vendégjárás esetére exponáltuk a nappali közepén felállított „Zabálás rosszullétig” című kollektív installációnkat. A nagyobb murikat leszámítva, legtöbbet a kis konyhában, vagy a hálószobában tartózkodtunk, az óriási nappalit csak korridornak használva. Rájöttem, hogy lépni kell egy jó nagyot előre, és lehetőleg nem bele. Ráhangolódva az aktuális trendekre, az elegendően nagy nappali szobából alakítsunk ki egy amolyan amerikai, nappalis, dolgozós, étkezős, ésígytovább konyhát, afféle sokfunkciós teret. Ez meg is valósult, később erről is mesélek.
Mi a lényeg egy ilyen helyen? Egy becsületes, terjedelmes ősmagyar lábastábla, ahol velünk együtt a hét vezér is elfér. Eszembe sem jutott szétnyitható csiki-csuki asztalbútor, egyrészt mert nem találtam kedvemre valót, másrészt a feng-shui szerint az asztalnak legyen masszív, egy darabból a lapja, és ezzel mélyen egyetértek. Még nem találkoztam olyan ki-be asztalkával, amely nem nyikorgott, vagy lötyögött volna egy kicsit az illesztéseknél. Azért, ami nem tetszik miért fizessek? Így elő a rajzlapot, ceruzát, és tervezzünk egy kedvünkre való gyönyörű, praktikusat, valami hullámzó csodát. Eltartott néhány hétig, míg a sokadik variáció után éreztem hogy ez a letisztult harmónia már mellbe vág. Örömmel tapogattam sajgó szügyemet, mert nagyon elégedett voltam. Szeretem az emberléptékű bútorokat főleg, ha lágyan ívelve követik az testet, mintegy szolgálják azt és nem idegenítenek el merev, rideg egyeneseikkel. Legyen íves az asztal lapja, ha körbejárom ne akadjak el a sarkaiban. Ne úgy egyszerűen legyen íves mint, a kör, vagy az ellipszis, hanem differenciáltabban, utalva a férőhelyekre, kis enyhe öblök hívogassanak a helyfoglalásra. A két vége kifelé széles ívű, hogy a lekerekített sarkoknál is ülve, akár tíz személy kényelmes, ha nem is étkező, de beszélgető, poharazgató helye legyen. Az asztal lába legyen egyszerű, egyenes, fémből és ezüstös. A bútort magam készítettem el, jó minőségű táblásított fenyőpallókból, alul hevederezve, lecsavarható fémlábakkal szerelve. A forma végső kialakítása némi gépi segédlettel, kétkezi munkával történt, mérete 1x2 méter lett. Legvégül sárga pácot és lakkozást kapott. Köréje könnyű, faülőkés alumínium karosszékek kerültek, szükség szerint ülőpárnákkal. A látvány hi tec igényességet és mediterrán könnyedséget sugall. Mondhatom, hogy ez a hullámzó csoda a családunk és a hozzánk látogatók legkedvencebb helye a lakásban.
A forma védett, másolásától kérem tartózkodni!
2009. február 03.
