A kicsinyke színház nézőtere félig sincs tele. A félhomályból kirajzolódik néhány ismerős fej, az első sorban középen ülnek a rokonok vidékről, oldalt a falszomszéd a nejével, másik oldalon a szemben lakó, aki tuti, hogy szokott kukkolni, most csendben szunyókál, gömbölyded felesége rosszalló pillantásai közepette.
Égzengés és földindulás, a zaj fülsüketítő. Mint az utasszállító repülőgép turbinája a motortérben hallgatva. Szélsebesen forog a henger, az anyag engedelmeskedik, megadja magát, porrá válik és eltűnik egy hatalmas feneketlen zsákban, mintha hat ördög lapátolná be egyszerre, gyorsított felvételen. Sok éves szakértelem mozdul meg az agyközpont operátor szegletében, parancsok futnak a hosszú idegszálakon a kéz izmainak receptoraiba, hogy aztán leheletfinom kitérésekkel megmozduljanak az ízületek.
A nagymutató lassan kúszva éri el a 12-t, a szobában tapintható a félhomály, az árnyékok ijesztően megnyúlnak a beszűrődő fényben, a bútorok néha furcsán nyekkennek, mintha egy láthatatlan kéz lökdösné őket. Mélán ülök a fotelben, erőtlenül lóg a kézfejem a kopott könyöklőről, még jó hogy a poharat az előbb letettem.
Eolhárfaként muzsikálnak a kémények, a mély bőgő hangok hosszasan, kísértetiesen huhognak. Valahol egy rosszul bezárt ablakot rezegtet a vad tavaszi szél, amott üveg csörömpöl, ágak pattogását hallom, amint a ház előtti lombtalan fákat tépázza a vihar. Letört gallyak landolnak puffanva a parkoló kocsik tetején.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázs-szőnyeg, egy szép perzsa futó, azaz nem csak volt, hanem megvan most is, hiszen naponta végig megyünk rajta, a lakásunk központi helyén díszeleg. Nem a legfiatalabb darab, de még tartja magát, és varázserejével még elrepít ahová csak akarom.
Kitt és katt. Flegmán lökjük fel a villanykapcsolót és lőn világosság, vagy renyhén heverünk az új design pamlagunkon a nappaliban, várva, hogy valaki behozza a sörünket, miközben magától értetődően nyomkodjuk a házimozi távirányítóját. A hétvégén, vagy a szabadnapon fogjuk az elektromos barkácsszerszámot, és szanaszét vágjuk a nagyi kredencét, hogy aztán sok kicsi éjjeliszekrény legyen belőle.
Egyszer a Mikulás sétálgat az erdőszélen, éppen pihenő idejét tölti, a nagy Karácsonyi rumlinak, meg a farsangi vigasságoknak már se híre se hamva. Egy hosszabb szabadságot vett ki, lejött ide Délre és most egy kicsit álmodozik, csak úgy, kint a jó levegőn. Hallgatja a madarak trilláját, melyből Lapp-földön bizony elég nagy a hiány.
Ding-dong, bing-bang, kling-klang, blang blang blang..., bling bling bling..., Átszellemülten hallgatom a szélcsengő hangját, valami furcsa, nem e világi atmoszférát teremt. A ritmus egyenetlen, nem kiszámítható, ahogy épp a szél fordul és a huzat átleng a lakáson a nyitott ajtókon, ablakokon keresztül. Ez a ritmustalan ritmus adja a misztikáját, mintha egy kapu lenne valamely másik dimenzió felé.
Budapest, Őrs Vezér tér, délelőtt, fél tíz. A forgalom telített, araszolás, aztán a lámpák ritmusára némi nekilódulás. A gyalogosforgalom zömét az érkező metró és HÉV önti, hangyasorok menetelnek látszólag értelmetlenül, aztán itt ott tömörülnek és határozott irányokat vesznek. A túloldalon éppen két űrhajó száll le, az egyik lapos gyűrű alakú a másik leginkább egy háromlábú kerti grillsütőre emlékeztet.
