Oldalak

Táncoló tuják

Eolhárfaként muzsikálnak a kémények, a mély bőgő hangok hosszasan, kísértetiesen huhognak. Valahol egy rosszul bezárt ablakot rezegtet a vad tavaszi szél, amott üveg csörömpöl, ágak pattogását hallom, amint a ház előtti lombtalan fákat tépázza a vihar. Letört gallyak landolnak puffanva a parkoló kocsik tetején.
Néhány zsindelyszilánk vágódik a járdába, szerencsére senkit nem talál, az utca kihalt, mindenki behúzódott valahová. A páraelszívó pillangószelepe csapódik tompán időnként, ahogy a vákuum nyitja, zárja. Állok az étkező-konyhánk északi nagy erkélyablakánál és szenvtelenül bámulom a vihart, itt bent meleg van és biztonságba érzem magam. A madarak eltűntek az égről, valahol szorongva gubbasztanak, helyükön szemét és forgács kavarog fent az ég piszkosszürke hátterében.
Zúg, süvölt a Mátra szele, ingem-gatyám lobog bele... dörmögi a régi betyárdal. De, amint a vicc is mondja: ...A hír igaz, de nem osztogatnak, hanem fosztogatnak... , itt pedig nem Mátra, hanem Budapest, és nem ingem-gatyám, hanem ingem-tujám lobog bele. Igen a tujám, azaz, hogy a tujánk, még pontosabban a négy darab csenevész tujánk az erkélyünkön, szédületes táncba kezdett, néhány flik-flakkot leírva a levegőben. Még tavaly vettük őket, kis műanyag cserepükbe ültetve, alig voltak 50 cm magasak. Az önsúlyuk ennél fogva nem volt túl nagy, habár azóta nőttek egy keveset. Hogy fel ne boruljanak, pórázra vettem őket, egymáshoz és a korláthoz kötöttem egy zöld műrafiával valamennyit. Még az őszi szelek kezdetén kapták a köldökzsinórt, így viszonylag jól megúszták a viharokat.
Ebben a viszonylag nagy belvárosperemi lakásban, gyakran támad elvágyásunk egy kis vidéki, kertes-házas állapotba, ahol a jó öreg anyafölddel szoros kapcsolatot teremtve lehet kapirgálni a ház körüli vegetációban, különféle, kapának, ásónak és locsolókannának nevezett eszközökkel. Ebben nyilván közrejátszik a gyerekkori vidéki múlt, a kertbe kiülés a diófa alá, és a mezítláb szaladgálás nosztalgiája. De az is lehet, hogy a génjeinkben van kódolva egy több ezer éves információ a természet szeretetéről. Szóval nem könnyű itt a kőrengetegben egy kis zöld élményhez jutni, legalábbis közvetlenül a lakólakóterek szintjén és közelében. Szerencsés városlakó, akinek gangja (udvari függőfolyosó) és erkélye is adatik, ahol halvány illúzióját lehet létrehozni egy zölden burjánzó paraszti portának, vagy a Versailles-i kastélykert valamely csücskének. A tujáinknak sem bonyolult a története. Gyönyörű leandereink voltak, szinte már fácskák, lila és rózsaszín, de nem csak mi, hanem a levéltetvek is imádták őket, melyek nem tudom honnan kerültek újra és újra elő, hiába likvidáltuk őket időnként. Külön vegyi üzemet kellet berendezni a sufniban az egyre keményebb tetűirtó szerek bevetése végett. Aztán ötlöttem egy nagy merészet, a leandereket, hosszú évek kitartása után, szél sebesen leváltottuk tujákra. Na erre varrjon gombot a tetű! A boldogság és a földművelői öntudat ismét teljes, az ökológiai egyensúly szinte ideális, a tetveket elette a fene, a tuják és a többi balkonnövény szépen sarjadnak. És a szél? Na igen, majdnem elfelejtettem. Úgy gondoltam, lazítani kéne a köldökzsinóros verzión, továbbra is nehezítve a szél koma dolgát, valami elegánsabb, esztétikusabb megoldással. Vásároltunk hát két nagy méretű plasztik terrakotta virágládát, a nagyobb cserépbe átültetett fácskákat beleállítottuk, majd körbe raktuk fehér kavicsokkal (zsákos sétánykő), egészen a peremig. Fölülre nagyobb méretű kövek kerültek. Így nem kellett sok föld, a tujáink mégis stabilan állnak és a szemnek is kellemesebb. Most már jöhet a szél és a növekedés!

2009. április 20.