A hasam feszül mint az üstdob a többfogásos vacsorától, pihenek. Ilyenkor mindig bővebb inget veszek fel, hogy ne repedjen rajtam szét mint egy lisztes zsák. Meglazítom az ünnepi cipőmet, kicsit beledagadt a lábam, ritkán viselem, nincs még kitaposva. Távoli vidám társalgás eltévedt foszlányai úszkálnak körülöttem, néha a fülemhez érnek, de nem zavarnak. Jó így egy kicsit elvonulva egyedül a másik szobában, fárasztó volt ez a nap, valamit ünnepeltünk. Főzés, duma, evés, duma, jópofizás, idióta viccek, megint evés, jópofizás, stb. Amint így bambulok a fülledt szürkületben, emberformájú árnyék suhan el mellettem. Mire igazán észlelném, egy másik már jön visszafelé zajtalanul, enyhe lábszag csiklandozza az orrom hegyét, fintorgok. Nem lehetnek ezek a szokásos menetrendszerű kísérteteink, mélázok magamban, ahhoz még túl korán van, különben is azok fluoreszkálnak, és többnyire szagtalanok. Az agyam a maradék vérrel, ami még nem az emésztésemmel foglalkozik, megpróbál csikorogva még egyet fordulni. Hát persze, talán a vendégeink, akik még mindig nem mentek el, de miért játszanak itt szellemesdit? Hangtalanul suhannak keresztül kasul a lakáson, lábszagú kölnit meg arcvizet használnak, ez most a trendi? Jó drága lehetett. Kezdem az elmém pókhálós zugából előhalászni a kissé már rozsdás vaslogikámat, és kézenfekvő eredményre jutok. Igen, ők azok a látogatóink, akik máskor is következetesen lerúgják cipőiket az előszobában, aztán zokniban illetve harisnyában grasszálnak a lakásunkban, a leghevesebb tiltakozásom ellenére, udvariatlan népség. Már gondolkoztam, hogy legközelebb apró jancsiszeget szórok szét, akkor talán meggondolják magukat, de a bosszúm csak ötlet maradt.
Nem tudom honnan van nálam ez az ellenérzés, szerintem a jól öltözött emberek nagyon viccesen néznek ki zokniban meg harisnyában, és a legkevésbé sem elegánsak. Azt hiszem ez a szokás a padlószőnyeg elterjedésével alakulhatott ki. Azt ugyanis kissé macerásabb takarítani mint egy padlót, és nem lehet felkapni mint egy rendes akármilyen szőnyeget, hogy elküldjük a tisztítóba. Ha valaki ráadásul fehér színű, hosszú szálú süppedőset választott, főként a hálószobájába, akkor igyekszik megkímélni amennyire lehet, és isten ments, hogy például egy vendég, cipővel meggyalázza. Mennyei dolog mezítláb sétálgatni azon a gyönyörű fehér süppedősön, a fiatalok meg amúgy is szeretnek földre ülni (még könnyen felállnak), arról nem lehet leesni. De vendégségben? Habár ismerek olyat is a ki a PVC padlós előszobájába sem enged be cipővel. Anyámnak nagyon igényes a lakása, mindig gyönyörű bútorai és szőnyegei voltak, de soha nem bírta a zoknis látogatókat, mart azoknak szerinte nincs stílusuk. Ezért, úgy szokta kivédeni ezt a zoknizós szokást, hogy amikor vendégek jöttek, előkapott egy nedvesített rongyot, és letöröltette velük a cipőiket. Persze tudom, hogy a japán kultúrából is jött ez a szokás, de ott ez kialakult életforma, ők a tatamin élnek, a bútoraik és minden ehhez igazodik. Nálunk is próbálkoznak egyes párok, és családok erre berendezkedni, természetesen szívük joga.
Anyámhoz hasonlóan azonban én sem szeretem a zoknis kísérteteket, és nem is szívesen megyek látogatóban oda, ahol meg kell válnom, szép, tiszta, elegáns lábbelimtől.
2009. április 27.
