Színről színre

A kicsinyke színház nézőtere félig sincs tele. A félhomályból kirajzolódik néhány ismerős fej, az első sorban középen ülnek a rokonok vidékről, oldalt a falszomszéd a nejével, másik oldalon a szemben lakó, aki tuti, hogy szokott kukkolni, most csendben szunyókál, gömbölyded felesége rosszalló pillantásai közepette.
Hátrébb a sarki zöldséges asszony fessen kinyalva, amott régi ismerősök ücsörögnek, halkan sutyorognak, vagy magukba roskadnak és melléesnek. Néha egy gúnyos kacaj is felröppen, de szörnyülködő morajt is hallunk, ha figyelünk. Az függönyös ajtók néha megnyílnak, melyeken át, ismeretlenek járkálnak szabadon, ki és be. Az színpadon folyamatosan zajlik a cselekmény, a köznapi dráma, vagy komikum, könnyed váltásokban némi vígjátékkal. A Nagy Rendező valahol odafent ül nagyon magasan, és a legfontosabb pillanatokban megszólal a szóbeszéd szerint, bár még a saját szememmel és fülemmel nem láttam és nem hallottam.

A társulat, fent a világot jelentő deszkákon illetve parkettán mi vagyunk, én és a családom. Éjjel nappal a színen, hiszen itt az életünk itt a lakásunk, ez a sorsunk. Néha kitekintünk a nézőkre, vagy ügyet sem vetünk rájuk, de a tapsnál mindig mélyen meghajolunk. Különleges jeleneteknél felhívunk a nézőtérről valakiket, ilyenkor ők is részesei a játéknak a díszletben.

Igen, a díszlet. A napi szerepléseink zöme ebben a kulisszában játszódik, amit mi otthonnak hívunk, és jelenleg benne élünk. Sajnos a nagy szereplésben, hajlamos az ember megfeledkezni a színfalak állapotáról. Aztán ha a női főszereplő hanyatt lökve rácsodálkozik a mennyezeti repedésekre, és a beázási foltokra, nem biztos, hogy a családi kassza készen áll a lakás felújítására. A mi kis magán színpadunkon most érkezett el az idő és a lehetőség, hogy a díszleteink egy részét felfrissítsük, és új színvilágba öltöztessük. Küldtünk némi fohászt a Nagy Rendezőnek oda fel, aztán, hogy nem ellenezte, belevágtunk. No, de most jön a neheze. A kipécézett szobát, vagy helyiséget ilyenkor illik csontig kiüríteni, maximum egy kis szekrénykupac maradhat középen letakarva, ha szükséges, a csillárt és a világítótesteket is le kell szerelni. Hihetetlen milyen elképesztő tétel ruhanemű, cipő, könyv, irat, dísztárgy, kacat, kerül elő a szekrényekből és a polcokról, hogy totál beteríti a lakás másik felét, mint Alaszkát a hó. Ha éppen a hálószobára esik a felújítás, ahogy nálunk, akkor az ágynak, (ágyaknak) is helyet kell találni valahol, az ebédlőben, a konyhában, verandán, padláson, vagy a spájzban, ha elég nagy, és ahol lehet aludni. Az egész felér egy laza kempingezéssel. Izgalmas, hogy napokig senki, semmilyen ruhát nem talál, mintha felrobbant volna a jelmeztár.

A jelzett időben megérkeznek a festők, fehér overallban hosszú létráikkal vödreikkel, ecseteikkel. Közben mindent be kell vonni, ragasztani védőfóliával, amit kímélni akarunk a portól és a festékektől. A háromból, két napot ugyanis csak azzal töltenek, hogy levakarják a régi enyves, esetleg laskásodott festéket, betapasztják a lyukakat. Ez aztán az igazán nagy kosszal és porral járó művelet, pedig közben vízzel permetezik a falakat, és mégis. Ráadásul nálunk egy régi beázási folt is volt, vagy egy négyzetméter, és a falak is lehasználtak. Egy új építésű lakásban, ahol nem ilyen rossz állapotú a vakolat, egy ügyes háziasszony is át tudja pingálni a saját díszletét. Az új színek, festékek felvitele, szinte már diadalmenet. Ezzel a festők szerepének lényegileg vége, megkapják a munkadíjukat, és elhagyják a színpadot.

Mi pedig nagyon boldogok vagyunk, és gyönyörködve rendeznénk be ismét az újjá varázsolt színpadot, de előbb jönnek majd a mennydörgő parkettások …

2009. április 29.